•A nyolcvanas évek elején nekünk, hallgatóidnak Te adtad a legjobb példát. A dulce et utile horatiusi elvének modern változatát mutattad fel: ha keményen megdolgozunk az anyagunkkal, a könyvekkel világok tárulnak – világokat társz – föl előttünk. Szabadok lehettünk. Visszagondolva a Te magatartásod, egy egész nemzedék magatartása készítette elő a rendszerváltozást. Nem a semmiből jött.

Köszönöm, hogy így gondoltok vissza rám. Tanáromtól, Országh Lászlótól, a nagy szótárszerkesztőtől és irodalomtudóstól azt láttam, hogy a tanterem csukott ajtaja mögött ő az úr, a mondandóját nem kellett a hatalom leleplezésére kihegyeznie: a tárgyalás mélységével, a hallgatók komolyan vételével mindent elmondott róla. De a feljelentések, besúgások is leperegtek róla. Kisújszállási gimnáziumi tanáraim magatartása is eligazított. Fizikatanárunk kegyetlenül szigorú volt, de végtelenül igazságos. És ezért nagyon szerettük. Ötvenhatért véresre verték, utána mégis bejött megtartani az óráját. Mindent értettünk.  

•Magad is ötvenhatos voltál?

Apámék úgy indultak, hogy negyvenöt után mindenüket elvették. Mint diplomás mezőgazdászra a kommunisták rábízták volna az abádszalóki földeket, de ehhez be kellett volna lépnie a pártba; ő, a kisgazdapárt tagja viszont megmakacsolta magát – tisztán látta a szocializmus esztelenségét. Kis híján a szemünk láttára lőtték le az oroszok, az anyai nagyapám pedig, aki megjárta a Nagy Háború után a bolsevik táborokat, intette, szedje a sátorfáját, ezek minden tanult emberrel végeznek. Nem lépett be, nem vállalta, hogy utódainak szégyenkeznie kelljen a gerinctelenségért. Örülök, hogy élete végén megmondhattam neki, ne bánkódjék, amiért ez kegyetlenül megnehezítette a család sorsát. Ráírták a káderlapjára: a rendszer ellensége, állást nem kaphat, gyerekei nem tanulhatnak tovább. Így aztán villanyszerelőnek készültem, de volt egy hithű kommunista tanítónk, Sági Mihály, aki kiverekedte, hogy továbbtanulhassak. Igen, ötvenhatban a gimnáziumban megválasztottak a forradalmi diákbizottság elnökének; gondolom, érezték rajtam, van ehhez vénám. Meg is fogalmaztuk „tizenkét pontunkat”: „Ruszkik haza!” – szólt az egyik. Átvittem Karcagra, mert az ottani gimnazistáknak volt nyomdai hozzáférésük. Ma sem tudom, végül megjelent-e. De utóbb sokszor megállt bennem az ütő: Mi lesz, ha kiderül? Kirúgnak az ország összes iskolájából? Közben Kisújszálláson a gimnáziumban tüntetést szerveztünk, de apám megjelent, közölte, a nagymamám meghalt, haza kell mennem. Persze nem halt meg, csak engem kellett eltávolítani a színről. A kegyetlen nyilvános megalázáson kívül nem esett bajom.  

•1957-ben aztán jött az ázsiai influenza...

Két évig nyomtam az ágyat a kórházban súlyos tüdővérzéssel. Több betegtársam halt meg ott mellettem. Nekem szerencsém volt. Nem sokkal előtte fedezték fel a sztreptomicint – mint utóbb hivatalosan odalátogatva megtudtam – a Rutgers Egyetemen. A betegség elvette a kedvem az orvosi pályától. Viszont szenvedélyesen tanultam az angol nyelvet, autodidakta módon. A kórházi főorvosom, Simon Emil volt az (ő mentette meg az életemet, apám szerint második apámnak tekinthettem), aki azt javasolta, jelentkezzem angol szakra. Országh pedig látta, hogy tudom a nyelvtant, és felvett. Hanem az egyik meggyőződéses kommunista tanárunk végezte el a tisztogatásokat a kisújszállási gimnáziumban ötvenhat után – ő rúgatta ki kedves magyartanárunkat, Katsányi Sándort is, még a városból is (utóbb sikerült elérnem rehabilitálását). Nos, ez a tanár a megtorlásért jutalomból egyetemi kollégiumigazgatóságot kapott Debrecenben. Nyilván tudott rólam mindent, és megakadályozhatta volna az egyetemi felvételemet. Úgyhogy előtte elmentem hozzá. Kiderült, fél tüdővel élt. Talán mert sorstársának gondolt, nem állt az utamba.

•A szabadság volt tehát az alapfeltevésed…

Virágos Zsolt tavasszal elhunyt kollégámmal és barátommal negyven éven át kölcsönösen azt feltételeztük, jelentünk egymásról. Filep Tibor 2011-es könyve kellett hozzá, hogy megtudjuk, nem így volt. Egy életre megmérgezte az életünket a gyanú. Filep munkája tisztázott bennünket. Azt is feltárta, hogy akit leginkább besúgónak gondoltam, nem volt az. Az is kitudódott, hogy egyik kollégánk a nyolcvanas években besúgóhálózatot épített ki a hallgatók körében.  

•1986-ban a Te ötleted nyomán szerveztétek Sarbu Aladár társelnökségével az Európai Amerikanisztikai Társaság (EAAS) konferenciáját Budapesten. A nagyszabású tudományos eszmecsere erőnek erejével jelezte, más szelek fújnak. Jóval később viszont valaki nyilvánosan szóvá tette, a CIA szervezte. Mik voltak a konferencia szellemi előzményei?

Kigondoltam, hívjuk meg a társaságot, tartsa Debrecenben biennális konferenciáját. Megbeszéltem Pálffy István tanszékvezetőmmel, ő pedig a rektorral, és végül a minisztériumban Hivatal Ervin elvtárs – így hívták – jóváhagyta. Frank Tibor eljött Debrecenbe, mondván, az ELTE-n százéves az angoltanítás, ennek tiszteletére ők szeretnék megrendezni az EAAS-konferenciát. Mondtam neki, mi már önállóan megkaptuk az engedélyt. Végül a két egyetem közösen rendezte meg. Kár, hogy az ELTE gyakran úgy állítja be, mintha ők lettek volna az egyedüli szervezők. Nagy szám volt, hogy a nemzetközi amerikanisztika krémje eljött Budapestre a vasfüggöny mögé, mindenekelőtt azért, mert addigra bekerültünk a szakmai vérkeringésbe.
A CIA-nak egyébként én semmi nyomát nem érzékeltem. Biztosan ott sertepertélt valahol, de úgy, hogy ezt mi ne vegyük észre. Azzal, hogy a CIA szervezte volna, egy harmadik egyetem amerikanistája hozakodott elő, de hát semmi alapja nem volt rá, hacsak nem valamilyen vélt vagy valós sérelme, melyet a KLTE vagy az ELTE valamelyik képviselőjétől szenvedett el.  

•A William Styron alapította Paris Review-ba kevés magyar írt, Te igen.

William Gaddist Pesten interjúvoltam meg. Nem adott interjúkat, de belement, mondván, meglátja, mi sül ki belőle. De egyre inkább belemelegedett a beszélgetésbe. Végül maga vitte be a Paris Review-ba, hogy ez legyen A regény művészete című interjúsorozatban az övé. Így kértek fel a Walker Percy életműinterjúra, amelyet levelezve folytattunk le. Ezekből és más amerikai íróinterjúkból lett itthon a Regényvilág – világregény (1997) című kötet. A kortárs regényekben a komikum, az abszurd és a fekete humor ragadott meg. Az irodalmi érzékenységet anyámtól örököltem, aki amikor a padlássöprés éveiben együtt kapáltunk, regényeket mesélt. A Válság és komikum (1982) című könyvemnek eredetileg az Entrópia és komikum címet adtam, hiszen a korszak információelmélete (Norbert Wiener) és regénye (különösen Thomas Pynchon) középpontba állította a zárt rendszerben óhatatlanul bekövetkező hőhalál vagy rendezetlenség metaforáját. Opponensként Ungvári Tamás kifogásolta a természettudományos fogalom szépirodalmi használatát, de a kortárs amerikai írók a kaotizálódásmetafora segítségével néztek szembe tulajdon válságjelenségeikkel. A kommunisták persze csak a rothadó Nyugat szétzüllését akarták kihallani belőle. Kicsit bántott a propagandaízű „válság” szó, de volt, aki megértette. Kedves barátom, Görömbei András azt mondta: „Te így prófétálsz.” Ennél nagyobb dicséretet aligha kaphattam volna. Eltalálta, ahogy Te is ezzel az interjúval: abban a könyvben én burkoltan – és a magyar olvasót célozva – politizáltam. Örültem Szalay Károly író, komikum-, humor- és szatírakutató elismerésének is.  

•Amerikában magyar vendégprofesszorként hogyan tanítottad ezeket a kortárs írókat?

Amikor lehetett, magyar vonatkozásokat is vittem bele. Az amerikai hallgató nagyon szereti, ha az oktató valamilyen személyeset tud hozzáadni ahhoz, amiről beszél. Így a John Barth által zseniálisan a Watergate-botrány és a vietnámi vereség utáni amerikai elhallgatás termékének nevezett minimalista irodalom kapcsán a mi nagy elhallgattatásainkat (a Don-kanyar és ötvenhat után).  

•Swift-kutatóként kezdted. Hogyan fordultál a hatvanas évekbeli amerikaiakhoz?

Swift kései utódainak éreztem őket. Képzeletbeli időutazóként Swift korába kukkantottam volna be legszívesebben, amikor ő jeles írókkal és politikusokkal eszmecserézik, epébe mártott tollával kifiguráz hatalmasságokat, és nagyon is eredményesen. Ha már őhozzá vissza nem térhetek, itt vannak az élő amerikaiak, akiket ugyanaz az indulat hajt, és a humoruk, szatírájuk színe éppolyan sötét. Swiftben minden benne van. Ha csak A könyvek csatáját nézed, ahogy a modern és a régi könyvek leugranak a polcról, letépik láncaikat, és kardot rántva nekirontanak egymásnak: nem ez megy ma is? Utazásai végén Gulliver megőrül, hazamegy, kiköltözik az istállóba, nem bírja elviselni családja, fajtája szagát se, romlottnak érez mindent. De Swift elereszti Gulliver kezét, nem ő beszél általa, mert kifigurázza mind a korban tökélynek vett észelvűséget (a bölcs lovak), mind a keresztények testtagadását (a jehuk), és megmosolyogja hősét, aki elvész a kettő között. Swiftet nem lehet nem szeretni. 

•Swifti sikert arattál-e?

Marlborough hercegét nem buktattam meg. Ám amikor 1993/94-ben a napirendet vitattuk az egyetemi tanácsban, az egyik újsütetű demokrata tanácstag felszólalt: „Rektor úr, rekesszük be a vitát, mert meg kell beszélnem a dolgozókkal.” Én visszacsíptem: „Lefolytatjuk. Nem csinálunk demagógiát a demokráciából. Ha ön valóban a kollégái képviseletében jött ide, akkor megbeszélte volna velük az anyagot.”  

•Három év amerikai egyetemi tanítás után 1990-ben hazajöttél, belevetetted magad az egyetemigazgatásba. A posztmodern, a minimalista szemlélet, amellyel foglalkoztál, nem zavart meg ebben?

Még haza se értem, jött a telefon, vállaljam el a tanszékvezetést. Egy év múlva az Észak-amerikai Tanszék alapító tanszékvezetője és az Angol–Amerikai Intézet alapító igazgatója lettem. Ezt gyorsan követte a dékánság, majd a rektorság. A két utóbbi nagyobb szerepet azért vállaltam, mert csupa olyan ember biztatott, aki a pártvilágban labdába sem rúghatott. Ráadásul az egyetem engem több évre elengedett külföldre, úgy éreztem, tartozom ezzel. Meg az is vonzott, hogy az egyetemet visszatereljük az európai mércékhez, valódi és korszerű universitasszá bővítsük, és felkészítsük az uniós integrációra. Gyakran öröklött, neveltetésemből adódó belső irányérzékemre támaszkodva választottam igaz és hamis, ahogy ma mondják, fake között. Nagy helyreállításra vállalkoztunk, és ebben egy pillanatra sem tántorított meg a posztmodern kétely. Soha nem voltam a posztmodernnek úgy a híve, hogy kétségbe vonjak mindent. Két világégés, Hitler, Sztálin, az átható tömegmanipuláció, a világ zűrzavara láttán egyes írók az entropikus világkép (a tartalom) metaforájává, kaotikussá teszik a formát, nincs náluk felismerhető jellem, cselekmény, háttér. Így beszélnek arról, hogy mivé vált a világ. De a legnagyobbak ilyenkor is elrejtik valahová a keserűség vagy józanság mondatát, amely jelzi, nem azonosulnak ezzel. John Barth Glosszolália című novellájában a teljesen értelmetlen halandzsabeszéd (nyelveken szólás) is üzen valamit. Nincs hiábavaló mondat. Donald Barthelme írja, hogy korunk ezerszer kihasználja, meggyalázza a mondatot, mégis van becsülete.  

•A Kodolányi Gyulával közösen szerkesztett Helikonszám, A posztmodern amerikai irodalom (1987) után posztmodernnek könyveltek el.

Örültem neki, mert valóban az érdekel, hogy kortársaink hogyan találják meg a zűrzavaros világot megjelenítő közlésformát. Ott azonban, ahol a posztmodern próza erre már nem törekszik, csak az értelmetlen önreflexióval kísérletezik, azzal nem is foglalkozom, efemernek vélem, az ilyesmi annak is bizonyult mindig. Minden tiszteletem a derridai dekonstrukcióé, de amikor arról a mondatról, amelynek a szerzője is, magam is valamilyen jelentést tulajdonítottunk, bebizonyítja, hogy mindent jelent, vagyis semmit sem, megborzongok. Engem az irodalom kommunikatív funkciója érdekel. Nemrégiben vizsgáztattam egy roppant tehetséges fiatalembert, a kisujjában volt ez az irodalomértelmezési fegyvertár. Odamentem utána hozzá, és figyelmeztettem, csínján azzal, hogy ha jól megnézzük, akkor semminek sincs értelme, mert majd jön egy iszlamista, és levágja a nyakadat, elvégre neki az lesz a dolog értelme. Ha ezt tanítják a humán tudományok, majd jön valaki, aki megmondja. Hitler is, Sztálin is jött, és megmondta. A kísérletező író, Ronald Sukenick így fogalmazott hallgatóinak: „Ha nem használod a képzeletedet, majd használja helyetted valaki más.”

 

Nyitókép: Abádi Nagy Zoltán otthonában, kedves íróiról készített montázsa előtt (a szerző felvétele)