Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi bizottságának elnöke, felismerve e beszéd jelentőségét, közös gondolkozásra hívott a témáról. Nekem, újságíróként, könnyebb egyszerű kérdéseket megfogalmazni, mint ezeket megválaszolni. De az egyszerű kérdések néha segíthetnek abban, hogy
lássuk: mi az, amit tudunk és mi az, amit nem tudunk, mit tehetünk és mit nem.
A „nagystratégia” kidolgozása Orbán Balázsnak, a miniszterelnök politikai igazgatójának feladata. Mivel ő a Mathias Corvinus Collegium kuratóriumának elnöke is, tulajdonképpen a főnököm.
Azért fogadom el a meghívást, mert hiszek a nyitott társadalmi vita előnyeiben. Szerencsés, hogy az ország vezetése érzi a stratégiai tervezés fontosságát, és azt is, hogy stratégiai elveit kommunikálnia kell. Azért, mert az emberek csak az olyan politikát fogják támogatni, amelyet értenek és jónak tartanak. Magyarország abban is szerencsés, hogy rendelkezik tapasztalt államférfiakkal, akik gondolataikkal gazdagítják az erről zajló vitát.
A stratégiai gondolkodás tette lehetővé, hogy
hazánk az elmúlt években képes volt intellektuálisan meghatározó szerepet játszani a nemzetközi viták olyan témáiban, mint a migráció vagy a családpolitika.
Lehet, hogy idővel szintén helyesnek bizonyul az a magyar álláspont, mely szerint Ukrajnának jobb lenne, ha minél korábban véget érne a háború.
Azonban az is lehet, hogy stratégiai tévúton haladunk, amire Németh Zsolt már tavaly az akkori tusványosi előadásában figyelmeztetett: fennáll a veszély, hogy a megalakuló új világrendben hazánk megint a „vesztesek oldalára” kerül, csak azért, mert a nyugati világ Putyin-barátnak néz bennünket. Németh Zsolt most is felteszi a kérdést: megéri-e magas politikai árat fizetni azért, hogy konstruktív kapcsolatot próbálunk fenntartani Oroszországgal? Meglátjuk. Tény, hogy
a háborúnak előbb-utóbb vége lesz, és Oroszország még mindig ott lesz, és valahogy ki kell vele jönni.
Gond akkor lehet, ha Oroszország nagy mértékben elveszíti a háborút, és a nyugati világ elrettentő példát statuál rajta – és vélt vagy valódi barátain.
Ázsiáé-e a jövő?
Az első alapvető, s egyszerű kérdés tehát úgy hangzik: Pontos-e az elemzésünk? Valóban gyengül-e a Nyugat, illetve tényleg Ázsiáé-e a jövő?
Jeszenszky Géza volt külügyminiszter nem így látja. Niall Ferguson skót történész, nemzetközileg elismert Kína-szakértő sem. 2021-ben egy budapesti pódiumbeszélgetésen kijelentette, hogy a Nyugatnak bátran vállalnia kellene egy új hidegháborút Kínával, mert azt a konfliktust Kína elveszítené. Valóban megvannak a saját problémai ennek az országnak, nem utolsósorban a demográfiai válsága.
Én viszont nem osztom Jeszenszky úr megvetését Kína potenciáljára nézve.
Ha egyet tudunk érteni abban, hogy a mesterséges intelligencia nagy mértékben át fogja alakítani a világgazdaságot és ez által a politikai erőviszonyokat a világban, akkor érdemes pillantást vetni az erre vonatkozó ipari szabadalmak számára. Kína több MI-szabadalmat regisztráltat, mint a világ összes többi ország együttvéve. A három legaktívabb cég e tekintetben mind kínai: Tencent, Baidu, Ping An.
Ha ezt Yuval Noah Harari tézisének fényében nézünk, miszerint az MI autokrata politikai rendszereket (mint Kína) versenyelőnybe helyezhet, akkor valóban mérlegelnünk kell azt a jövőt, amelyben a Nyugat gazdasági és politikai hegemóniája kérdésessé válik.
Ázsiáé a jövő? – lebegő mágnesvasút Qingyuan-ban (Wikipedia, fotó: Tim Wu)
Hogy is kellene hozzáállni Kínához? Tony Abbott, Ausztrália volt miniszterelnöke egyszer azt a tanácsot adta, ha Kínával üzletel az ember: Ne engedjük nekik azt, amit ők sem engednek külföldi cégeknek. Ne vegyenek, s ne építsenek kritikus infrastruktúrát. A kölcsönösség jó alapelv.
Deglobalizáció vagy konnektivitás
A második egyszerű kérdés, amit fel kell tennünk: Mi jobb nekünk? A konnektivitás? Vagy inkább próbáljunk arra koncentrálni, hogy minél jobb pozícióba kerüljünk a nyugati világon belül, az EU-ban és a NATO-ban? Mert lehet, hogy ez a két opció – egy újrablokkosodó világban – kizárja egymást.
Nemrég az MCC-ben eszmét cseréltünk a Stiftung Wissenschaft und Politik (SWP) német ötletgyár szakértőivel. Így látták a világgazdaság jövőjét: deglobalizació, dekarbonizáció és repolitizáció. Tehát a globalizáció mérséklődése, az ipar zöldítése és a kereskedelem politizálása. Emiatt – javasolták – koncentrálnunk kell a belső uniós piacra. Az a sejtésem, hogy ennek
valódi célja a nagy nyugati cégek versenyelőnybe helyezése lenne. Kérdeztem ezért: Jó-e nekünk magyaroknak, a deglobalizació? Ha nem, minek benne részt venni?
Az ipari zöldítéstől versenyképesebbek leszünk? Ha nem, minek benne részt venni? És segít-e nekünk a repolitizáció, azaz a külkereskedelem korlátozása politikai okokból? Ha nem, miért vennénk benne részt?
Mivel Orbán Balázs feladata a „nagystratégia” megalkotása, és ő a konnektivitás híve, próbáljuk követni az érvelését. Elemzése szerint a globalizáció tény,
a globalizmus azonban ideológia, amely abból indul ki, hogy a szabadkereskedelem világszerte megerősíti a Nyugat hatalmát és befolyását. Ez tévhitnek bizonyult,
a gyakorlatban a globalizáció a Nyugat kihívóit erősítette meg. Emiatt a volt globalisták most deglobalizációt sürgetnek. Magyarországnak ez rossz, Orbán Balázs szerint azért, mert szűkülne a mozgástere. Hazánknak az a jó, ha mindenkivel jó viszonyt ápolunk, mindenkivel üzletelünk.
Nekem ez logikusnak tűnik. A szabadkereskedelem a jólét alapja. Ebben a hitben nőttem fel nyugati országokban. A „keleti nyitás” egyébként először német stratégia volt, főleg Kína és Oroszország felé. Csakhogy a németek ezt diszkréten tették, nem nagyon beszéltek róla. Később Törökország követte ezt a példát, de ők már narratívát építettek fel a stratégia köré. 2011-től Magyarország szintén „keleti” (de igazában globális) nyitást hirdetett.
Maga a stratégia logikus volt, de ahogy narratíva került hozzá – Törökország és Magyarország esetében –, a média és e két ország politikai ellenségei ezt támadásokra használták fel:
Riadó! Autokrata országokkal üzletelnek!
Ezek a támadások mostanában sokkal erőteljesebbek, mert a nyugati országok új ideológiai blokkosodás irányába tartanak. Emiatt a magyar „keleti nyitás” vagy mai fogalmazásban „konnektivitás” nemcsak támadási felületet nyújt ellenségeinek, hanem maga a stratégia is ellentétben áll az új nyugati nagystratégiával.
Németh Zsolt azt a kérdést teszi fel, vajon megéri-e hazánknak ekkora politikai árat fizetni, csak azért, hogy jóban legyen Kínával, Oroszországgal? Nem gyengíti-e helyzetünket a nyugati világban?
Erre a kérdésre a válasz első eleme könnyű: Tagságunk az EU-ban, a NATO-ban „raison d’état” jellegű, tehát a mindenkori kormánytól független stratégiai, állami érdek, alapelv. Nem szabad tehát olyan politikát követni, amely veszélyeztetné tagságunkat ezekben a szervezetekben.
Azonban a mindenkori kormány kötelezettsége az is, hogy védje a magyarok érdekeit.
Ha ez ütközik az EU, illetve a NATO elvárásaival, akkor bátran ki kell állni az ország érdekei mellett, akkor is, ha ez konfliktushoz vezet.
Ilyenkor azonban fontos szempont: milyen nyomásgyakorlási eszközök állnak partnereink rendelkezésére? A potenciális kárhoz képest mekkora a potenciális haszon? Racionális-e vállalni a konfliktust?
Azt hiszem, az EU-nak velünk szemben sokkal komolyabb fegyverei vannak, ha nyomást akar gyakorolni, mint a NATO-nak vagy az USA-nak. Ezt láttuk a jogállamiság mechanizmusa körüli vitákban: hazánk még mindig vár arra a harmincmilliárd euróra, ami ugyan jár nekünk, de lehet, hogy sosem fogjuk megkapni. Meggyőződésem, hogy ez a mechanizmus ki lesz bővítve a következő években, így növelve a nyomást minden tagállamra.
Gazdasági biztonság vagy politikai szabadság
Ez azt jelenti, hogy a jövőben lehet, hogy választanunk kell a gazdasági biztonság és a politikai szabadság között.
Ilyen döntés talán már meg is történt. A kormány nem volt hajlandó meghátrálni olyan témákban, mint az LMTBQ-jogok, a migráció vagy az uniós intézmények reformja. Emiatt lehet, hogy nem kapja majd meg a harmincmilliárd eurót, ráadásul meg napi (!) egymillió euróval bírságolták meg azért, mert nem alkalmazta az Európai Bíróság egyik ítéletének azt a részét, miszerint be kell engedni a menedékkérőket az országba. Egyetértek Mráz ÁgostonnaI, hogy
a büntetés valódi oka abban rejlik, hogy a magyar kormány és az Alkotmánybíróság nem ismeri el az EU-jog elsőbbségét
a magyar alkotmány fölött.
Ezek a szankciók ártanak a magyar gazdaságnak, és bár abból indulok ki, hogy a kormány más pénzforrásokat talált, vagy ha kell, fog találni (kínai hitelek?), az EU-forrásokhoz képest ezek drágábbak lesznek. A kormány tehát úgy érvelhet, hogy hosszú távon a politikai mozgástér megtartása fontosabb a rövid távú gazdasági előnyöknél – a politikai szabadságot választotta, a gazdasági biztonság rövid távú kárára.
Az eset azt is mutatja: amikor konfliktust vállalunk az EU-val, jól fel kell mérni ennek potenciális negatív következményeit. Néha úgy érzem, hogy a magyar kormány időnként alábecsülte az EU politikai fegyvertárát.
Vállalni kell a konfliktust, ahol a magyar érdek ezt kívánja, de körültekintő módon.
Egy másik egyszerű kérdés: Jó ötlet-e az új nyugati deglobalizáció a nyugati országokra nézve? Megéri-e inkább a nyugati blokkon belül kereskedni, nem pedig keleti országokkal?
Az USA-ra nézve, úgy néz ki, hogy igen. Van olcsó energiájuk, miközben – az Oroszország elleni szankciók eredményeként – drágult az energia Europában. Egyes európai cégek emiatt már költöznek az USA-ba. Amerika politikai befolyása Európában újra nő. Egy európai „stratégiai autonómia” (Emmanuel Macron 2017-ben beharangozott ötlete) már csak ritkán jelenik meg a közbeszédben. Orbán Viktor gyakorlatilag ennek a víziónak az utolsó szóvivője.
Európának a deglobalizáció inkább hátrányos, így Magyarországnak is. A gyártás drágul, a gazdaság szenved, a belpolitikai helyzet egyre labilisabb. Kérdés:
ha Európának rossz a deglobalizáció, akkor miért sürgeti ezt az EU?
Talán politikai okokból: az ukrán háborút kifogásnak használja arra az állításra, hogy egy centralizált európai „szuperhatalomra” van szükség az orosz veszéllyel szemben. A háború tehát gazdaságilag árt az embereknek, de hasznos az EU intézményeire nézve. Nő a hatalmuk.
Ebben a helyzetben mi legyen a magyar magatartás? Németh Zsolt már tavalyi tusványosi előadásában javasolta, hogy más hangnemben kellene kommunikálni a háborúról.
Az eddigi recept – kimondani, hogy megértjük Oroszország álláspontját akkor is, ha azt nem osztjuk – komoly politikai költségekkel jár.
Németh Zsolt szerint még világosabban kellene elítélni az orosz agressziót, és még jobban kellene kommunikálni, mennyire segítünk Ukrajnának.
Jó ötletnek hangzik. De talán túlságosan „nyugati” fejjel gondolkodom. Lehet, hogy a kormány arra is gondol, milyen hatással van a kommunikációja kínai, indiai, török, dél-afrikai megfigyelőkre. Azzal visszatérünk az alapkérdésre: Kié a jövő: a Nyugaté, vagy a Nyugat kihívóié?
Én hiszek a Nyugat rezilenciájában. Elsőként Oswald Spengler hirdette a Nyugat hanyatlását, több mint száz éve. Nem következett be. Egyetértek Konstantin Kisin orosz-angol gondolkodóval: tény, hogy jelenleg részben hülyék képviselik a Nyugatot, de attól a nyugati kulturális örökség még mindig a legjobb. Ezt kell újra felfedezni, életre kelteni.
Nyitókép: Kína több mesterségesintelligencia-szabadalmat regisztráltat, mint a világ összes többi országa együttvéve
