Németh Zsolt biztatására, Jeszenszky Géza és Becsey Zsolt írása által ösztönözve két gondolatsorral kívánom segíteni a Magyarország helyzetére vonatkozó tisztánlátást, illetve az abból következő esetleges cselekvést.

A különböző hazai külpolitikai vitafórumokon kevés szó esik arról, hogy az orosz–ukrán háború következményeképpen Közép-Európa geostratégiai-biztonságpolitikai helyzete gyökeresen átalakult.

Erős amerikai támogatással létrejött egy Oroszország-ellenes cseh–lengyel–ukrán–román „geopolitikai karéj”,

amely – akárhogyan végződjék is a háború – a jövőben a térség meghatározó politikai ereje lesz.

Ukrajnát nem fogják „elengedni”, hanem – az Egyesült Államok és a nyugat-európai országok akaratának megfelelően – integrálják mind az EU, mind a NATO szerkezetébe (a formális tagság kérdése ebből a szempontból másodlagos).

Ebben a folyamatban Magyarország – eddigi szövetségi és regionális politikája és geopolitikai pozíciója okán – leértékelődik.

Magyarország a két szövetség Ukrajna-politikáját ellenzi, Ukrajnát fegyverrel nem támogatja, a Fekete-tengeren nincs stratégiai kikötője, az Oroszországgal és Kínával kiépített és fenntartott kapcsolatai folyamatosan bírálat tárgyát képezik.
A háború után kialakuló stratégiai szerkezetben a Lengyelország–Ukrajna/Belarusz–Oroszország határ éles választóvonal lesz Közép-Európa keleti felén, mely előreláthatóan hosszabb időre elválasztja majd egymástól Európa két részét.

Ebben a helyzetben kellene a magyar Közép-Európa-politikát újragondolni. Egészen bizonyosan megalapozatlanok azok a képzetek, amelyek Magyarországot mint bármilyen vonatkozásban is meghatározó regionális középhatalmat, mint béketeremtőt vagy mint az egymással élesen szembenálló, éles határral szétválasztott felek közötti kapcsolatteremtőt (konnektivitás) láttatják. Magyarországnak rendeznie kellene kapcsolatait a fent említett, meghatározó pozícióba kerülő országokkal ahhoz, hogy a térségre – például a Balkánra – vonatkozó tapasztalatait és törekvéseit valamilyen formában egyáltalán közölni tudja a Közép-Európa geopolitikai helyzetét a közeli jövőben eldöntő szereplőkkel. Hogy

egyáltalán meghívják ahhoz a tárgyalóasztalhoz! Jelenleg nincs ilyen helyzetben.

Újra kellene gondolni Magyarországnak az Európai Unióban folytatott politikáját is. Az 1990-es években mi magunk szorgalmaztuk Magyarország felvételét ebbe a közösségbe, és amikor aláírtuk a csatlakozási szerződést, vállaltuk a közösség írott jogszabályainak betartását és íratlan szabályainak követését. Az utóbbi tíz évben követett magyar uniós politika fokozatosan elvezetett ahhoz a helyzethez, amelyben ma Magyarország az Európai Unió „bajkeverő fenegyereke”, amely egyedül szembeszegül a többi tagállam közös akaratával, kényelmetlenséget és bosszúságot okozva a többieknek. Ez a politika az

Unión belüli elszigetelődéshez és sok milliárd forintban mérhető anyagi forrásvesztéshez vezetett. Talán elérkezett az ideje annak, hogy újragondoljuk és jelentősen módosítsuk uniós politikánkat

– a reális politikai (erő)viszonyoknak megfelelően.

Magyarország területe az EU összterületének két, népessége az EU össznépességének szintén két, bruttó hazai összterméke (GDP) az EU össztermékének körülbelül 1,1 százaléka, hadereje nem túl jelentős. Egyetlen számottevő ásványi kincse a termálvíz. Nemzetközi érdekérvényesítő képessége is ezekkel az adatokkal arányos.

Amikor Antall József 1990-ben meghirdette az euroatlanti integrációt mint a magyar külpolitika egyik legfontosabb célját, pontosan tudatában volt az ország nyomorúságos helyzetének, ezért az új külpolitika egyik legnagyobb diplomáciai feladata az EU vezető országaival és az Egyesült Államokkal kialakítandó hatékony párbeszéd és a lehető legjobb kapcsolat lett.

Antall pontosan tudta, hogy

érdekeink érvényesítéséhez, céljaink eléréséhez mindig szükségünk lesz a „nagyok”, vagy közülük legalább néhány állam támogatására.

Kifejezetten jó emberi kapcsolatot, „barátságot” alakított ki Kohl német kancellárral, és igyekezett jó viszonyban lenni a korabeli amerikai, brit és más legfelső politikai vezetőkkel. Magyarország, a magyar nemzet érdekében!

Az európai erőviszonyok azóta sem változtak meg. Az EU politikáját lényegében a „nagyok” határozzák meg, a többiek pedig igyekeznek – ha lehet – érdekeiket a döntésekbe illeszteni, ha kell, kompromisszumot kötni, sőt időnként kénytelenek meghátrálni. Mint tudjuk, a politikai döntéseket többnyire informálisan, „egy kávé mellett” készítik elő, s ezek a könnyednek látszó beszélgetések legtöbbször fontosabbak, mint a végső hivatalos tárgyalás. Ezeken a „kávézásokon” manapság viszonylag ritkán vehetnek részt a magyar diplomaták.

Vissza kellene tehát térnie a magyar kormánynak a „méretarányos külpolitikához”. Magyarország fent felsorolt méretadatait, vagyis a nemzetközi térben mutatott súlyát figyelembe véve – és folyamatosan szem előtt tartva – a szövetségesekkel szemben tanúsított konfrontatív pozícióból vissza kellene térnünk a kooperatív pozícióba,

a „kicsi bajkeverő” szerepéből az „együttműködő partner, megbízható szövetséges” szerepébe.

Csak ez nyújthat bármiféle távlatot a magyar érdekek érvényesítésének a közeli és távolabbi jövőben.