Magyarország tágabb és szűkebb környezetét a globális erőviszonyok, az atlanti térség, illetve a közép- és kelet-európai viszonyok alkotják. Ezek a dimenziók természetesen nem választhatók el egymástól: számos átfedés és kölcsönhatás alakítja őket. A globális erőviszonyokra Budapest nyilván minimális hatást fejthet ki, az döntően a nagyhatalmi érdekek tárgya, az utóbbi két viszonylatban azonban eltérő arányokban mind elfogadja, mind formálja a fejleményeket (policy taker és policy maker).

A globális térben az utóbbi évtizedekben, elsősorban gazdasági téren eltolódás figyelhető meg:

a Nyugat relatív módon veszített hatalmából, miközben a Kelet viszonylagosan növelte azt.

Az egyik oldalt az atlanti közösség, illetve olyan csendes-óceáni és kelet-ázsiai országok képezik, mint Ausztrália, Új-Zéland, Japán és Dél-Korea. A Kelet vezető hatalma pedig nem más, mint Kína, és a hozzá többnyire lazán kapcsolódó államokat revizionistákként lehet jellemezni, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy újra szeretnék osztani a globális javakat. Ez utóbbi csoportot „globális Délnek” is nevezik (szemben az Északkal, a status quo fenntartásában érdekelt államokkal). Ám már itt meg kell jegyezni, hogy jelenleg ezeknek a revizionista országoknak nincs meg a képességük ahhoz, hogy ezt az újraosztást a Nyugat ellenében megvalósítsák, sőt, talán meglepő módon, maga Kína sem törekszik erre mindenáron és minden téren, a globális hegemónia vagy primátus fenntartása ugyanis rendkívüli erőforrásokat igényel (hát még egy birodalomé!). Így Peking és számos potenciálisan revizionista főváros csendben elfogadja az elsősorban az Egyesült Államok által nyújtott olyan – önmagukban drága – szolgáltatásokat, mint például a globális közös terek (tengeri kereskedelmi útvonalak stb.) nyitva tartását, biztosítását.

Addig, amíg az Egyesült Államok be tudja tölteni ezt a  „szolgáltatói” szerepét, még a potenciális revizionista országok többsége sem fog komoly erőfeszítéseket tenni azért, hogy a  végső soron kiszámítható világrendet egy kiszámíthatatlannal, anarchikussal váltsa fel.

Ráadásul az ebben az elméletileg leginkább érdekelt revizionista országnak, Kínának nincs meg a valódi képessége egy ilyen változás élére állni. A gazdasági erőt leszámítva az Egyesült Államok Kínával szemben előnyben van a kemény és puha hatalom minden elemében, a geopolitikai és a geostratégiai helyzetét, illetve a formális és informális szövetségi rendszereit illetően is. A következő évtizedekben az amerikai (nyugati) primátusra a potenciális fő veszélyt a kínai–orosz szövetség jelentené, ám a jelenlegi jó viszony Peking és Moszkva között inkább taktikai, semmint stratégiai jellegű: Oroszország aligha fogadja el a másodhegedűsi szerepet Kína mellett – már ha a történelem leckéjét komolyan vesszük.

A globális erőviszonyok a nemzetközi élet dinamikájának szabályai szerint tehát biztosan változni fognak, de rövid és középtávon erre kisebb az esély, mint arra, hogy a jelenlegi erőviszonyok nagy vonalakban fennmaradjanak azzal a megszorítással, hogy több kisebb vagy nagyobb hatalmi központ is kialakul egyidejűen. Paradox módon a Nyugat primátusának megszűnésére a felemelkedő globális Délnél is nagyobb veszélyt jelent az atlanti közösség több országának, elsősorban az Egyesült Államoknak egyre fokozódó belső politikai, társadalmi és kulturális válsága, amelyet akár  „Róma-szindrómának” is nevezhetnénk.      

Természetszerűleg közvetlenebbül érintik Magyarországot az atlanti közösségen belüli hatalmi viszonyok. A közösség minden ellenkező híreszteléssel szemben ugyanúgy alapjában hierarchikus, mint a globális erőtér: Washington a központ, Brüsszel az alközpont, Budapest wallersteini szóhasználattal élve periféria. Ennek megfelelően Magyarországnak a központhoz való viszonya határozza meg nagy részben az alközponthoz való viszonyát is. Gyakorlatilag az amerikaiak diktálnak stratégiai kérdésekben Európának formális és informális csatornákon keresztül – 1945 után a Szovjetunióval közösen, 1991 óta pedig kizárólagosan. Valójában a NATO fenntartásának az egyik stratégiai célja ennek intézményi biztosítása, az Észak-Atlanti Szövetség Szervezete teszi hivatalosan is „európai hatalommá” az Egyesült Államokat. Az amerikaiak az első világháború óta nem bíznak az európaiakban, abban, hogy  felelősségteljesen tudnák intézni a saját ügyeiket. Mi több, az amerikaiak Európa-politikáját alapvetően meghatározza a félelem attól, hogy az eurázsiai térséget egy állam vagy államcsoport maga alá gyűri. Így az orosz–ukrán konfliktust kihasználva (a „Never let a good crisis go to waste”, azaz ’soha ne hagyj egy jó válságot kárba veszni’ alapján) Washington rászorítja Európát az Oroszországról való leválásra (decoupling), a globális erőteret tekintve pedig Kínával szemben a kockázatmentesítésre (de-risking); azaz az európai gazdasági semlegesség felszámolását, és mellékesen Európa Amerikától való függőségének további erősítését célozza.

Ez az amerikai stratégia pártpolitikától független: a demokrata és republikánus adminisztrációk birodalmi szemlélete alapvetően megegyezik; a különbség napjainkban az, hogy a demokraták mindezt küldetéstudatos ideológiájukkal, míg a republikánusok pragmatikusabban gyakorolják.

Magyarországnak számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy Európa mindenképpen veszít, akár a reglobalizáció, akár a blokkosodás határozza is meg a következő évtizedeket. Az előbbi esetében Európa relatív súlya még inkább zsugorodik a globális GDP-t tekintve, de akkor is, ha a világkereskedelem súlypontja még inkább áttevődik az indiai–csendes-óceáni térségbe, és a meghatározó geopolitikai-geostratégiai vetélkedés két főszereplője az Egyesült Államok és Kína marad. Tömbösödés esetén Európa még inkább el fogja veszíteni egyre zsugorodó szuverenitását az atlanti közösségben, és ki lesz téve a meglehetősen brutális amerikai nagyhatalmi politikának, függetlenül attól, hogy demokraták vagy republikánusok ülnek a Fehér Házban. Mindkét esetben az egyik fő vesztes Európán belül Németország lesz, s mivel a legtöbb közvetlen tőkebefektetés Magyarországon német, és több ezer vállalat van német kézben, Magyarország is megsínyli az amerikai protekcionista gazdaságpolitikát. Ez a forgatókönyv a gazdasági semlegesség politikája mellett szól, különösen az utóbbi évek gazdasági-pénzügyi területeket is érintő brüsszeli „jutalmazó-büntető” politikájának fényében.

A regionális környezet hat azonban a legközvetlenebbül Magyarországra, és az itteni fejlemények aligha mondhatók az ország számára előnyösnek. Az orosz–ukrán háború a szomszédságban, különös tekintettel a magyar kormány felelősségvállalására a határon túli, így a kárpátaljai magyarokért, nagymértékben meghatározza Magyarország viszonyát a térség sorsát végső soron alakító két nagyhatalomhoz, az  Egyesült Államokhoz és Oroszországhoz, illetve az Európai Unióhoz. Bár mi is az EU vagyunk, a valóságban Brüsszel sok esetben szinte külső hatalomként viszonyul Budapesthez, mint (al)központ a perifériához. A központ, az Egyesült Államok egyfajta fordulatot hajt végre – intézményesen a NATO-n keresztül – a regionális politikájában. Az ösztönzésére és a támogatásával skandináv–balti–lengyel–román tengely jött létre. Magyarország kimondva-kimondatlanul a Balkánra szorult geopolitikai szempontból, már csak azért is, mert az ország biztonságát és szuverenitását veszélyeztető ellenőrizetlen ázsiai és afrikai migránsoknak a magyar határtól távol eső megállítására szüksége van a balkáni útvonal mentén fekvő államok együttműködésére. Ezen túlmenően is Magyarország elemi biztonsági érdeke egy stabil és prosperáló Nyugat-Balkán, ám az ezt logikusan – elvileg – biztosító EU-tagságot az érintett államok, különösen Szerbia, az előre látható jövőben nem fogja megkapni Brüsszeltől politikai okokból: Belgrádot Washingtonban és Brüsszelben mindenekelőtt az oroszok trójai falovának tartják. (A szerb és más nyugat-balkáni országok integrációját szorgalmazó Magyarországot oroszbarátsággal vádolóknak az egyre szorosabbá váló magyar–szerb kapcsolat újabb ellenérvként szolgál.) 

A háború a legjobb esetben is hibernálta a V4 együttműködést, amit a csehek soha nem támogattak lelkesen, míg Lengyelország – burkoltan – főként azért vett részt benne, hogy a csehekre, magyarokra és a szlovákokra támaszkodva erősítse középhatalmi ambícióit, hogy bekerülhessen az EU nagy államai közé. Varsó most az orosz–ukrán háborút kihasználva felértékeltette magát az atlanti közösségben, és annak központjára (Washingtonra) támaszkodva próbál az alközponttal (Brüsszellel) elfogadtatni egy olyan státuszt, amely eddig Németországnak, Franciaországnak, Olaszországnak és Spanyolországnak jutott.

A november 5-én záruló amerikai elnökválasztás eredménye a fentieket figyelembe véve, ha nem is sorsdöntő, de rendkívül fontos lesz Magyarország számára. Egy demokrata adminisztráció bizonyára folytatná az előző négy év közép- és kelet-európai politikáját. Prolongálná az orosz–ukrán konfliktust, mivel annak elhúzódásából Oroszország további geopolitikai és geostratégiai meggyengülését és így egy potenciális globális rivális kiiktatását reméli. Mellékesen pedig a vélt vagy valós orosz terjeszkedés veszélyével erősíthetné a szövetségi rendszerét. Egy republikánus győzelem közelebb hozhat egy Ukrajnában és Oroszországban, illetve az Egyesült Államokban is eladható kompromisszumot, amely ugyan nem vezetné be az „örök békét” azonnal, de legalább csökkentené egy közvetlen konfliktus kirobbanásának veszélyét Oroszország és a NATO között.

E kompromisszumos megoldásnak  – Magyarország számára is létfontosságú érdek – biztonsági garanciákat kell nyújtania a szuverén, független Ukrajna számára az esetleges újabb orosz agresszióval szemben.

Ugyanakkor a globális és az európai kérdésekben Donald Trump hasonlóan kíméletlenül érvényesítené az amerikai érdekeket, mint ahogy Kamala Harris tenné, ha retorikailag jobban becsomagolva is; azaz a különböző országok helyi értékét az amerikai kül- és biztonságpolitikában mindenekelőtt a Kínához és Oroszországhoz való viszonyuk, illetve az európaiak esetében a NATO-ban vállalt kötelezettségvállalásaik alapján ítélnék meg.

 

A szerző történész, diplomata, az ELTE BTK professor emeritusa

 

Németh Zsolt vitaindítója itt, Jeszenszky Géza hozzászólása itt, Becsey Zsolté itt, Pesti Sándoré itt, Nyíri Jánosé itt, Bába Iváné itt, Boris Kálnokyé itt, Fehér Zoltáné itt olvasható. Lásd még Lovászy László írását itt.

 

Nyitókép: Japán szatirikus világpolitikai térkép az orosz–japán háború idejéből (1904–1905), Cornell Egyetem, Ithaca, New York