Milyen jó, hogy itt van nekünk ez a hazánkban is honos ibolya ‒ bár délről költözött ide ‒, melyről közmondások szólnak, és amely néhány ritkább fajától eltekintve még csak nem is védett, viszont illatos, ahogy dallamos és hangulatos latin neve is mondja: Viola odorata.

A 70. születésnapját ünneplő Zalán Tibort köszönti a költő személyes hangvételű szonettjével.

A két híres poéta költői kapcsolata nem számít annyira nyilvánvalónak, holott, ha megnézzük, Reviczky több verset írt Petőfiről, vagy hozzá kapcsolódva, mint Arany Jánosról, vagy Arany Jánoshoz, és ez legalábbis elgondolkodtató.

Lackfi János a Bejgliköztársaság című könyvében tekintélyes mennyiségű novellával bizonyítja be, hogy a prózának is mestere.

„Hóbogyókat itt taposott a lábunk,
hóbogyók mellett apa-lánya ment el,
s téli árvaság települt a szívbe
halk dobogással.”

„Mögöttünk a nyolcvanasok,
eljöttek a kétezresek.
Már negyvenhat éves vagyok,
festék fakul, homok pereg.”

...minden enigma csak.
Jósgömbünk a világ marad,
bolygóként belenézünk üvegébe most.

Mit hoz, mit vihet: el ne hidd!
Bolygónk döng odakint, árnya velünk suhan...

Versek dekoratív, zenei, hibátlan rímeléssel, lebegés a klasszikus és kötetlen formák között ‒ és Hannibal Lecter. Kell valami több? Hogyne: két vers is Farkas Wellmann Endre új kötetéből.

A természet, teremtett környezetünk szépsége örök témája a verseknek. Acsai Roland ilyenekkel rukkolt elő: "Egymaga várna az új kikeletre a lombja, az őszi, / lombja, a téli, a hullt avar, és a fa ága a csendben."