A mi zuglói kertünknek is állandó lakója. Tavasszal itt-ott felüti apró fejét. Némelyik lila, másik fehér vagy éppen tarkás. Mivel társasházban lakunk, mely egy lebontott, családi ház helyére épült, szeretem azt képzelni, hogy ezek az ibolyák egy réges-régi kert emlékei ‒ onnan maradtak itt utolsó hírmondónak. Idén nyáron pedig egy szolnoki vendéglő tányérján is találkoztam vele dekorációként: mert erre is használható, sőt, akár el is lehet fogyasztani.
A márciusban és áprilisban virágzó illatos ibolya évelő növény,
és köptetőnek is felhasználható, vagy éppen száraz köhögés csillapítására, de verstémának is kiváló. Jó példa erre többek között Erdélyi József, aki több költeményt szentelt neki, és az első kötetének címét is a növény adta: Ibolyalevél. „Kitelt a tél, árad az ér, / bomló rügyet hintáz a szél. / Sejhaj, ibolyalevél ‒ / bizsereg ilyenkor a szívbeli vér” ‒ kezdődik a hasonló című vers, melyben az ibolya a tavasz, az élet megújulásának, a szerelemnek jelképe, és ezt a frissességet a sorok daktilusai is érzékeltetik.
A versnek az az érdekessége, hogy nem az ibolya virágát emlegeti, hanem a levelét.
Ugyan ki nézi meg ennek az apró virágnak a levelét, amikor még a virágot is alig vesszük észre?
(Egyébként virágjának a Bogyósok, vadon termő zöldségnövények, gyógynövények című könyv szerint még apró sarkantyúja is van.) Bizony, csak a költő látja meg. És hogy hogyan kapcsolódik össze a „szívbeli vér” és az ibolya levele a poéta gondolataiban, mi a közös bennük? Voltaképpen elég egyszerű a válasz: az ibolya levele ugyanis sokszor szív alakú, bár a fenti szakkönyv szerint „finoman szőrös”… Erdélyi valószínűleg nem szőrös szívű nőkre gondolt, amikor a versét megírta. „Csordul már a fából a lé, / hogyha szívet vágnak belé. / Sejhaj, ibolyalevél ‒ / bizsereg ilyenkor a szívbeli vér.” Az ibolya egyébként lágyszárú, és valószínűleg lágyszívű növény, amelynek léggyökerei is vannak, és a magjai annyira aprók, hogy alig láthatók.
Erdélyi egy másik, szintén ibolya témájú versében, Az ibolya címűben viszont nemcsak a levelet, hanem az egész növényt bemutatja: „Kék ibolya sötét kelyhe, / benne mintha parázs lenne, / szikra égne olthatatlan, / szó epedne, mondhatatlan. // Kék ibolya zöld levele, / mintha a föld szíve lenne”. Ezután az ibolya élőhelyének bemutatása következik: „Válogat az ibolyatő ‒ / legjobb neki a temető”. Az illatáról is ír, melyet az aromaterápiában manapság kedvtelve használnak kedélyjavítóként, de Erdélyit inkább elszomorítja, vagy maximum vágyakozóvá teszi: „Bús virág a kis ibolya, / bús lesz, aki megszagolja, / egyszeribe fel is sóhajt: / szeretni vagy halni óhajt.” Erdélyi sok mindenről ír itt az ibolyával kapcsolatosan, de a hatóanyagait, a violin-alkaloidot, a szaponinokat és a violarutint sajnos kihagyja. Nem hibáztatom, kicsit nehéz lett volna versbe szedni, még akkor is, ha a violin és a szaponin rímelnek egymással.
Van Erdélyinek egy harmadik ibolya-verse is, melyben arról ír, hogy Budapesten egy ibolyacsokrot vásárol, és beteszi maga elé egy kis pohárba, a füstös kávéház közepén, majd attól kezdve szinte nem is tintával, hanem az ibolya illatával ír: „Valahányszor megszagolom, / erdőn vagyok, azt gondolom, / kökénybokros, rögös pusztán, / nem aszfaltos pesti utcán.” Itt már jobban érzékelhető az ibolya illatának aromaterápiában is felhasznált nyugtató, illetve stresszcsökkentő hatása, hiszen a költőt is kiemeli a stresszesebb környezetből.
Egy másik költő,
a botanikus hajlamú Tompa Mihály az egyik Virágregéje hősévé teszi a szerény ibolyát.
A nagyobb lélegzetű, elbeszélésbe hajló, és az erkölcsi tanmese határait súroló alkotás címe Az ibolya álmai. A vers azzal kezdődik, hogy az ibolya elégedetlenkedni kezd a sorsával (talán elérte az életközépi válság): „Ah, én boldogtalan, kicsiny virág! / Ki élek búsan, észrevétlenül: / Nem jő énhozzám szellő, napsugár, / A pillangó is rajtam átrepül; / Csak néha látom a kéklő eget, / Ki szeretettel adta színemet. / Fölém kinyulnak a sötét galyak; / Elém irigy, rút füvek állanak, / Még a szép világot sem láthatom: / Ah, én boldogtalan vagyok nagyon!” Ezután álmában sorra kipróbálja, milyen lehet másféle virágnak lenni, de mindegyik forgatókönyv rosszul sül el, és a vers végére belátja, hogy nincs jobb sors az ibolyáénál: „Folyjon kis éltem, amikép folya: / Ne legyek én rózsa vagy liliom; / Legyek illatos szerény ibolya!”
Tompa Mihály ibolyája még azért volt ilyen nyugodt és ennyire elégedett a sorsával, mert nem tudta magáról, hogy ehető.
Nemcsak a virágai szedhetők vázába, de levelei meg a gyökerei is gyűjthetők, mert megfelelően feldolgozva köptető hatásúak, ahogy a jó öreg Búvár zsebkönyvek Vadvirágok című részében is írják 1972-ben. Ráadásul az ibolya finom. Néhány elkészítési ötletet találhatnak például a Nosaltyn, érdemes őket kipróbálni.
Szép Ernő, aki szintén a virágok nagy barátja volt, egy tárcájában (Ibolya) két ibolyaárus asszony groteszk csatájáról ad hírt, akik csokraikat egy vendéglő előtt egymásnak vágdossák, mert azon veszekednek, melyikük vadászterepe a hely: „Az egyik belemarkolt a másik kosarába, kikapott egy csokor ibolyát, az arcába vágta a másiknak. A másik elfogadta a fegyvert, villámgyorsan belemarkolt ugyancsak az ellenfél kosarába, két-három csokrot kapott ki, verte velük az ellenség fejét, arcát.”
Úgy látszik, rájuk nem hatott az ibolya megnyugtató illata…
Nyitókép: Pixabay
Szövegközi illusztráció: Rónai Balázs Zoltán by Copilot
|
