Nem számítottam rá, hogy e műfajban való hitemet egy elsősorban költőként ismert író fogja visszahozni, mégis így történt.
A kötet egy megrázó és megható írással indul, a Cérnaszál cíművel, amiben egy tragikus hajóbaleset áldozatainak állít emléket. Azon túl, hogy ez a nyitó mű, azért is érdemes kiemelnem, mert felbukkan benne a kötet egyik fő motívuma, a folyó, ami Lackfi János írásaiban többször is pusztító erőként jelenik meg, ahogyan például a Szelepen keresztül csókolóztunk című novellában, amely számomra a könyv legtökéletesebb és legjobb novellája lett, vagy a Kék köves fülbevaló című írásban, ahol a Duna vizébe veszik a novella „főszereplője”.
Utóbbinál azért tettem idézőjelbe a főszereplő szót, mert a főszereplő kiléte kérdéses, pontosabban több személyből áll: több személyből, akik voltaképpen ugyanazok. De Lackfi novelláira egyébként is jellemző a beszélők személyeinek lebegtetése, ahogyan az is sokszor kérdéses lesz, akiről beszélnek. A szerző kisprózái annyiban hasonlítanak egy krimire, amennyiben az in medias res kezdődő monológokból kell lassan, fokozatosan kitalálnia az olvasónak, kiféle és miféle is lehet a beszélő, nő vagy férfi, idős vagy fiatal. Ahogyan az is fokozatosan derül ki, hogy voltaképpen mi is történt, majd az írások ezzel a csattanóval zárulnak. Igazán modern fogás, tekintve, hogy a klasszikus novellák inkább leírásokkal vagy párbeszédekkel hatnak, amik ezekben az írásokban kevésbé használatos szerkezeti elemek. Lackfinál az elbeszélő ‒ aki semmi esetre sem maga az író ‒ nem mindentudó, csak annyit tud, amennyit a saját perspektívájából érzékel.
Novellaírói művészetét leginkább élőbeszéd-szerűség, a modern stílus használata, és a mai, hétköznapi történetek kedvelése jellemzi leginkább. Petőfi a költészetében nagyon szerette a helyzetdalokat, Lackfi pedig novellaíróként a helyzetképeket, amikből gyakorta indít. Az írásokon látszik, hogy a szerző ismeri az emberi életet és lelket, és mindig ítélkezésmentesen, elfogadón fordul feléjük. Egyszerre él benne az együttérzés és az az emberi-írói kíváncsiság, ami például annyira jellemző volt Kosztolányi Dezsőre is. Igen, igen, ha már itt tartunk, akkor ezeket a novellákat minden modernségük és eltérésük ellenére elsősorban Kosztolányi novelláival rokonítanám, ezek közül is leginkább az Esti Kornél-ciklusokkal, amelyekben ugyanilyen fontos a lélektaniság.
Az egyik lélektani novella A zsiráf szíve címet viseli, és így kezdődik: „Egy ideje rájöttem, hogy egy nénibe vagyok belezárva.” A szituáció mindenki számára ismerős: a test öregszik, a lélek örökké fiatal. A lélektaniság mellett a novella a Hemingway nevével fémjelezhető jéghegyeffektussal dolgozik, ami dióhéjban annyit jelent, hogy az író a történetben csak a jéghegy csúcsát, a dráma, a történés eredményét mutatja meg, a felszínét, de az olvasó érzi az alant terjeszkedő feszültséget: „Régebben egy bácsival aludtunk, és akkor Rozi (egy rongybaba – a szerző megjegyzése) bekerült az ágy alá, a néni hirtelen behajította, aztán a bácsi eltűnt, és Rozi előkerült. Jó lenne újra elmenni az állatkertbe, de hiába próbálom rábeszélni, és a múltkor is csak sírtunk a zsiráfoknál (…) pedig mit lehet sírni egy zsiráfon? Mondjuk apa azt mondta, a zsiráf szíve olyan nehéz, mint egy hatéves gyerek, fel kell juttatnia azt a sok vért a hosszú nyakon át a fejbe.”
Most nézzük meg, hogy a novellák milyen alműfajokra, zsánerekre, stílusokra oszthatók a köteten belül: kezdjük azzal, hogy egy részük a tárcanovellák közé sorolható, már csak a hosszuk okán is, de akadnak köztük disztópiák (Akik kétszer halnak meg), vitriolos társadalomrajzok (Böngyörkefesztivál Kustón), állatmeséket idéző szatírák és parabolák (Állábúak), klasszikusátiratok (Mi fény zizzen telómon?, Anyám tyúkja maszkban), novellák az íróságról (A költő és a zinternet, Baráti ajánlat) és vérbeli abszurdok, de akadnak lírai, Mándy Iván hangulatait idéző novellák úgyszintén (Megtapsolom a csöndet).
A kötetből a már említett Cérnaszál, Kék köves…, A zsiráf szíve és A szelepen keresztül... mellett másik személyes kedvencem a talányos, szerkezetileg remekül felépített Foghiányos szép napot című novella. Hogy érzékeltessem a stílust, idézek belőle néhány sort: „Két cukorral hoztad ki a kávémat és széles mosollyal, amit nem kértem, inkább visszaküldtem, köszi, anélkül iszom. Rögzítettél a mobiloddal, elsuhanó árny lettem a barátnőd háta mögött…” Mint az idézetből is látható, a megszólított, az egyes szám második személyű entitás megfoghatatlan, és Próteuszként változik, hol pincérnő, hol hajléktalan, hol öreg, hol fiatal, hol férfi, hol nő, ahogy a beszélő személye is hasonlóan változik a szövegben, de azért legtöbbször mintha egy nő lenne: „Az én fülcimpámba harapsz, de egy másik lány szisszen fel tőle.” A személyiségek kavargását erős szerkezeti elem zárja rövidre, és fogja körbe, ez pedig az első bekezdés egyik szituációjának („Elfeküdted nagyanyám elől az utolsó ágyat a kórteremben…”) visszahozása a zárlatban: „A te ágyad vár üresen a kórházban, és a szobatársaid megkérdezik tőlem, kim volt nekem ez az aranyos, kedves néni?” Megpróbáltam megszámolni, hogy az írásban vajon hány személyiség bukkan fel, és jóval húsz feletti lett az eredmény.
Ez a novella egyébként szoros rokonságot ápol a Kék köves fülbevaló cíművel, hiszen az is egy mementó minden ember emlékére, akikkel egy helyre sodort bennünket az élet ugyanabban az időben, mégsem vettük őket észre, legfeljebb futólag, mégsem szólítottuk meg egyiküket sem, mégsem kerültünk velük semmiféle nexusba: „Szórakozottan futottam át a hírt, hátborzongató lett volna belegondolni. Meg nem is tudtam, hogy közöm van hozzá. Hozzád. Nem babráltam soha a kék köves fülbevalót. (…) Romantikus hülyeség egy ismeretlenért gyertyát gyújtani halottak napján. Mégis megtettem. Arra gondoltam, talán senki nem teszi meg, ha én nem.” E két novella azt üzeni, hogy valahol a legmélyünkön mind rokonok, mind egyek vagyunk, közünk van egymáshoz.
Aki Lackfival együtt meg akarja élni ezt a rokonságot, annak bátran ajánlom a Bejgliköztársaságot, de annak is, aki csak kacagni szeretne némely soron, de leginkább, aki igazi, szépirodalmi csemegére vágyik, mondjuk egy szövegbejglire.
Lackfi János: Bejgliköztársaság, Helikon Kiadó, Budapest, 2022, 361 oldal
