„Rómát látni és meghalni”, ismerjük mi is a mondást.
Több benne az igazság, mint azt mai, érzelgős utódok
elképzeljük. (Bár mostanában Róma fiai is Rómából el,
a tengereken túlra vágyakoznak ...)

Meggyőződéssé érett tapasztalatom, hogy az 1956-os magyar forradalmat az akkor tizen- és huszonévesek emlékezéseiből ismerhetjük meg leghitelesebben. A hatvanadik évforduló alkalmából meghirdetett Emlékév pályázatai talán az utolsó pillanatban hívták elő a kollektív tudat mélyéből a forradalom valósághű képsorait.

„Orosz tiszt: – Először behívtak bennünket, hogy itt fasiszta ellenforradalom van. Aztán kiküldtek, hogy itt népi forradalom van. Aztán megint behívtak, hogy itt fasiszta restauráció van. És mindig ugyanazok a suhancok harcoltak ellenünk.”
(Galgóczi Erzsébet naplójából, 1956. november 1.)

A minőségi irodalmi műveknek már a kiadását is gátolják a hazai könyvterjesztés anomáliái. A hegemón helyzetben lévő terjesztők csak alacsony példányszámra szerződnek, a bizományosi rendszer miatt azok eladásában sem érdekeltek, a szellemi értékeket forgalmazó bolthálózat létrejöttét viszont megakadályozzák.

„Hogy nagy úr a realitás,
nem leckéztetik, de tudja.
Bűnös? Erényes? Csak hibás?
Sosem törtet az élre.”

„összesereglő íja-fia
mámoros szívvel utánozza:
érti, nem érti, nem zavarja,
hamar rákap minden divatra”

Versenyezhet-e ezekkel a ma már klasszikus életművekkel a közelmúlt és napjaink magyar alkotóinak irodalmi hozománya?