− Annyi szó esik mostanában a szeretetről, hogy már nem is érdemes beszélni róla – jegyezte meg baráti összejövetelünkön egyik idősebb vendég. − Aki folyton a szeretetet emlegeti, annál valami baj van. Épp a szeretettel.

− Mi baj lehet a szeretettel? − kérdezte mérnökünk. − Szerintem csak az, hogy hiányzik.

− Valóban, az a legnagyobb baj, ha hiányzik – kontrázott neki Ferenc, teológus barátunk.

− Olyan könnyű mindig a szeretet hiányára hivatkozni. Ha valaki el akarja magától hárítani a felelősséget, azonnal a másik szeretetlenségéről beszél. De ha engem nem szeret valaki, attól még nem lehetek vele én is szeretetlen.

− Elmondok egy konkrét esetet. Egyik barátnőm kötött egy szép pulóvert az egyik nagylány unokájának. Elküldte neki a szüleivel, de semmi válasz nem érkezett. Annyira kíváncsi volt, hogy tetszik-e, viseli-e, hogy egy hét múlva rászánta magát, és felhívta a gyereket. Kiderült, hogy megkapta a pulóvert, örült is neki, szívesen is viseli. Csak valahogy eddig a „köszönömre” nem került sor. Végül még a nagymama szégyellte magát, amiért, úgymond, kicsikarta tőle a köszönetet.

− Pedig jól tette. Ha rövid a kardod, told meg egy lépéssel. Ha elfeledkeznek rólad, te akkor se feledkezz meg róluk. Az enyémek sem szoktak maguktól visszajelezni. Pedig szinte egész nap a mobilon lógnak. Még nálunk, evés közben is azzal szórakoznak.

− Én érkezéskor a ketyeréket összeszedem egy kosárkába, és megmondom, hogy csak elmenetelkor kapják vissza.

− Na, abból lenne csak sértődés. Még ritkábban jönnének – mondta pesszimistán tanárnő barátnőnk. – Egyszer mondtam egyik fiatalemberemnek, hogy nekem is küldhet sms-t. De csak nevetett: Jó, majd küldök. Kimentem a konyhába, és küldtem neki én egyet, megkérdeztem, hogy kér-e még levest? Nevetett, kicsit félretette a szerkentyűt, de nemsokára újra csak azt piszkálta. A kicsikkel még lehet beszélgetni, labdázni a kertben, rajzolni, varrogatni. De olyan hamar megnőnek!

− Mit diktál a szeretet? Hagyjam őket szórakozni magukban, és szó nélkül szolgáljam ki az egész mobilozó társaságot? Vagy akadjak fenn a dolgon és sértődjek meg?

− A szeretet a másik javát keresi. El kell dönteni, hogy mi szolgálja a javukat? Szerintem az, ha megtanulják, hogyan kell a családban vagy a társaságban viselkedni − mondta Zoltán.

− Hát hogyan kell? Ahogy a többiek. De hát a felnőttek is ugyanezt csinálják.

− Szerintem jobb elkerülni az ilyen helyzeteket. Egy idő óta mi nem ebédre hívjuk a nagycsaládot, hanem közös programokra. Megkérdezzük, hogy kijönnek-e velünk az állatkertbe vagy kirándulni, esetleg valami meccsre? A mai embernek − még a gyerekeknek is − sokszor az élet hiányzik. Mindent csak képernyőről ismerünk, lusták vagyunk kimozdulni az odúnkból.

− Azért egy kis humorral a közös ebéd is megoldható. Megkérdezem a társaságtól, hogy mobiloznak-e még, vagy ehetünk? Ha valaki hajlandó asztalhoz ülni, nem várunk a többiekre. Előbb-utóbb úgyis megjelennek. Akkor pedig megmondom nekik: Ide ne hozzátok a mobilokat! Én nem akarok beletörődni a vereségbe.

− A nagyszüleink, szüleink idejében még a közös ebéd jelentette az ünnepet. Ma mindenki ott eszik, ahol éri, és annyit, amennyi jólesik. Ott a sok divatos gyorsétterem, az utcai bódék, minden. Valami mást kell kitalálni ahhoz, hogy emlékezzenek ránk a gyerekeink.

− Nehéz kilépni a saját megszokásainkból − összegezte Ferenc. – Pedig nem árt, ha megpróbálunk a másik ember fejével is gondolkozni. Ehhez is, mint mindenhez, szeretetre van szükség. A szeretet olyan, mint a vitorláshajók tőkesúlya, ami a hajó alján, a víz alatt van. Nem is látszódik, mégis, ha nincs ott, felborul a jármű.