„…akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik…” – írja Szent Pál apostol. Nagy példája ennek országalapító Szent István királyunk, aki uralkodása küzdelmes évtizedei végén meg kellett, hogy élje kedves fia és trónörököse váratlan halálát. A mindenben apja nyomdokaiban járó Imre herceget előbb nevelője, Gellért püspök tanította hitre és tudományra, majd 15 éves korától István király vette maga mellé, hogy felkészítse az állam irányításának és a hadvezetésnek a feladataira. A magyar trón várományosa vitéz ifjú harcos, jeles hadvezér, mélyen hívő ember volt, amikor állítólag egy vadkan halálra sebezte. Szülei nem csak gyermeküket, de az erős keresztény állammá szervezett Magyar Királyság reménységét veszítették el benne.

István uralkodásának évtizedei alatt államfői bölcsességgel és kemény katonai küzdelmek árán egyesítette a Kárpát-medencei magyarságot, sorra legyőzve az ellene lázadó belső és külső ellenfeleket. Tudván tudta, hogy az országot csak egy erős, jól szervezett, hitében is egységes nép tudja megtartani. A Szent István király intelmei Imre herceghez címen ismert, fiának készült írásában keresztény hitén nyugvó, tisztánlátó bölcsességgel foglalja össze a jó uralkodó jelleméről és a körültekintő kormányzásról vallott nézeteit. A felelősségtudat, az alázattal viselt hivatal és rang, a tisztaság és szemérmesség éppúgy szerepel a feltételek között, mint a szelíd és jóindulatú alapállás, a biztos és erős kéz békében és háborúban és a népe boldogulására összpontosító figyelem. Gondolatai máig nem veszítették el érvényességüket.

Az 1030-as évben a Német-római Császárság új uralkodója, II. Konrád terjeszkedő politikája következtében megingott a kemény harcok árán megszilárdított béke. Konrád felmondta a jószomszédi viszonyt és más hadjáratai után rátámadt a Magyar Királyságra is. De István király és a hadakat vezető Imre herceg okos hadviselésének, a német hadak kiéheztetésének köszönhetően a háború fényes magyar diadallal végződött. Ezután következett be Imre herceg váratlan és rejtélyes halála. Mivel édesanyja, bajor Gizella jogán Imre a német trónra is esélyesnek számított, nem egy feltételezés szól arról, hogy a vitéz katonát nem vadkan, hanem a német császár által felbérelt orgyilkos ölhette meg.

A már idősödő királyi párnak nem volt másik, trónörökösként számba jöhető gyermeke, így az István király által nagy gonddal és előrelátással megtervezett trónutódlás alapjaiban kérdőjeleződött meg. Ennek a ténynek a súlya nyomta rá a bélyegét Szent István élete utolsó éveire. Bizonyos, hogy minden követ megmozgatott azért, hogy megtalálja méltó utódját, szép és gazdag országának alkalmas vezetőjét. De az is bizonyos, hogy ez a megrázkódtatás ráébresztette annak a krisztusi tanításnak az igazságára is, hogy aki emberbe veti a reményét, az mindenképpen csalódni fog. Csak az Istenbe vetett hit és a benne gyökerező remény jelent bizonyosságot, mert egyedül Isten az, aki látja és uralja a világot és nem hagyja cserben a hozzáfordulókat. Történelmi emlékezetünk szerint halála óráját közeledni érezvén, 1038 augusztus 15-én, Mária mennybevétele, azaz Nagyboldogasszony ünnepén István felajánlotta koronáját Isten anyjának. Tudta, hogy ő lesz országa leghathatósabb pártfogója, királyné asszonya, mert amit ő kér, Szent Fia azt bizonyosan teljesíti.

A legnagyobb szentek és a legbölcsebb emberek tudnak tanulni kudarcaikból és szenvedéseikből, és a tanulságokat cselekedetekre is váltják. Így sorsukban beigazolódik Szent Pál meglátása, hogy az Istent szeretőknek, az Istenre figyelőknek minden, a legnagyobb veszteség is a javukra válik. Égi királynőnk pártfogó szeretete nélkül az elmúlt ezer év megpróbáltatásai után talán már nem is létezne Magyarország, nem is élnénk itt a Kárpát-medencében. De Mária országa nem veszhet el, amíg mi, késői utódok is, ott látjuk, ott tudjuk a fején Szent István koronáját.