Már a középiskolás osztálykirándulások során felfigyeltem arra, hogy országszerte hány és hány régi, út menti keresztet, Szűz Mária vagy Szentháromság szobrot, hány és hány hála-emlékművet látni. Úgy hozzátartoznak ezek a szelíden zöldellő, mozgalmas tájhoz, mint a dombok alján vagy a patakpartokon futó fasorok, mint a búza-, kukorica vagy szőlőtáblák, mint a kisebb-nagyobb falvak, présházak, nyaralók látványa. Ha nem sajnálja az ember az időt és megáll, kiszáll a járművéből és megnézi a keresztek, szobrok lábazatán található felírást, meggyőződhet arról, hogy szinte minden esetben magánszemélyek, szülők, házaspárok állíttatták azokat életük valamely szerencsés eseménye emlékére. A hálaadás jelképei ezek az alkotások, amelyekkel állíttatóik egy-egy baleset vagy természeti csapás elhárítását megköszönték a teremtő Istennek, a megfeszített Krisztusnak, Szűz Máriának, vagy védőszentjüknek. Annak, akinek a bajban a védelmét kérték, és akinek a megmenekülés kegyelmét tulajdonították.

Általában nem tudni, hogy kinek a keze munkája egy-egy hálaemlékmű, de valószínű, hogy helyi vagy környékbeli mesterek készítették őket annak idején, olykor két-háromszáz évvel ezelőtt. Szépségük az egykori kőfaragók, népművészek tehetségét dicséri, bizonyítva, hogy Pannónia földjén is virágzott az a keresztény művészeti hagyomány, amelynek katedrálisait, magasrendű alkotásait Európa szerte megcsodálhatjuk.

A mi régi, jeles mestereink sokszor névtelenek és nem is a múzeumok őrzik remekeiket, hanem az utak mentén, a szántóföldeken vagy falusi templomokban, kálváriákon találhatjuk meg. Nem carrarai márványból, szerényebb, olcsóbb, hazai nyersanyagokból, a környéken bányászott siklósi, süttői, budakalászi vagy egyéb mészkőből készültek. De mintáztak annak idején fémből, fából is fogadalmi szobrokat. A fémlapra festett alkotások, az úgy nevezett „pléhkrisztusok” sokfelé láthatók ma is. Olasz Ferenc fotóművész, filmrendező, aki megszállott gyűjtőmunkával Kárpát-medence szerte sok-sok népi szakrális szobrot örökített meg, Dícsértessék című albumában kétszáz emlékezetes pléhkrisztust sorakoztat fel. A legrégibb alkotások azonban kőből készültek és különös varázsukhoz a szabad ég alatt eltöltött több száz tél és nyár napfénye, szele, esője-hava is hozzátette a magáét.

Ezek a patinás emlékművek, legtöbbször nem csak a szépségükkel, nemcsak a régi mesterek vallásos ihletével hatnak ránk, de az egykori állíttatók szándéka is megrendítő. A nagylelkű felajánlás, amivel kifejezték köszönetüket életük egy-egy szerencsés fordulatáért, valamely nagy baj, betegség elmúlásáért. Fel kell tennünk a kérdést, hogy eleink méltányos gondolkodása, hálaadó fogadalmai miért állnak olyan távol mai mindennapi gyakorlatunktól? Manapság, ha valamely eredményt elérünk, az érdemet legtöbbször saját magunknak tulajdonítjuk, és ha valamely bajból szerencsésen kilábalunk, akkor is a saját ügyességünkkel, erős alkatunkkal, szerencsénkkel szeretünk büszkélkedni magunk és mások előtt. Divatba jött az önteltség, az önimádat, és megfertőzte a gondolkodásunkat. Pedig, ha jobban belegondolunk, rá kell döbbennünk, hogy annak a sokféle impulzusnak, amelyek az életet, a mi életünket is meghatározzák, nem hogy urai, de ismerői sem vagyunk. Mert nem is lehetünk. Ahhoz, hogy ezek közt valamelyest is eligazodjunk, gubancaikba bele ne botoljunk, csapdáikba bele ne essünk, szükségünk van annak a segítségére, aki nálunk jóval messzebbre lát és ismer mindeneket a kezdet kezdetétől. Ha nem is tudjuk egy-egy évszázadokon át fennmaradó kőkereszttel kifejezni hálánkat a kapott segítségekért, de fontos, hogy legalább néhány köszönő szót, szívből jövő, őszinte imádságot elmondjunk értük.