Ha a két karom kétfelé tárom, éppen elérem a névtelen szökőút két falát. Vagy majdnem. Mintha imádkoznám: Isten óvjon, Margit híd!

A nap első sugara megcsiklandozta az orromat. Aprót prüszköltem és ébren voltam. Magam hevertem a kastély tetején, a fákon egy-egy madár pittyegett. A kastély magasabb volt a fáknál, de nálam senki sem.

Csodálkozzunk rá a mindennap látott, észrevétlenné megszokott ,,társainkra", mert megéri: tudnak mit adni, ha megállunk mellettük egy percre, mesélhetnek is – mint ez az amfiteátrumban álló nyárfa.

Hogy marad meg egy csillagkép valamennyi csillaga  évezredek óta ugyanott, egymáshoz képest mozdulatlanul? Hogy fölnézünk az égre, és a Szekér valamennyi kereke megvan, itt északon, és a Keresztnek mind a négy szárnya megvan, ott délen.