Azt mondják, van nyárfa, amelyik háromszáz évig él. Ha ez igaz, akkor te sokat megéltél, itt állhattál Pest, Buda és Óbuda egyesülésekor, mint Aquincum követe.
Az amfiteátrum közepén állsz, három emelet magas lombod ellátszik a Duna-kanyarig. A nyárfák – ugyebár – szívesen megosztják egymással a régmúlt idők emlékeit. Egyik ősöd talán még akkor tekintett szét, amikor Aquincum főváros volt, időnként császárváros. Amikor a kerek kőszínházban viadal folyt, amikor vér folyt… Amikor vadállatok ontották az emberek vérét, vagy a rabszolgák egymás vérét… Ezt akkor „játékoknak” mondták, mulatságnak. A véres mulatságnak mára csak az emléke maradt meg, talán te is ezt őrzöd, hallomásból, és elsuttogod nekünk zöld leveleiddel.
Amikor téged elültetett egy gondos kertész vagy egy véletlen szélroham, akkor az amfiteátrum helyén még szerény dombocska állt, amelyen bárányok és kecskék legeltek. Talán valamelyikük kapált ki a lábával egy-egy faragott követ vagy oszlopfőt, amely aztán sugallta, hogy itt ásni érdemes. És bukkant elő a kör, a kőpáholyok, talán még az oroszlánok ketrecei is. Te pedig ott álltál középen, ámultál a földből előkerült csodákon. Elláttál Aquincum főteréig is, ahol római templomrom tűnődött és néhány kőszobor. Sok volt a legenda, de már inkább a történelem.
Én gyakran körüljárok itt, az amfiteátrumban, és téged hallgatlak, te hiteles énekmondó vagy, susogásodba beleszövöd az elszálló időt, kétezer év üzenetét. Bár mindenki eljönne egyszer-egyszer meghallgatni a nyárfadalokat!
