A híd alatt a víz az úr. Általában… Most mintha mégsem. Kő, sár – nemrégen még folyómeder volt. Időnként napsugár köszönt az iszapra, a legtöbb iszap ilyenkor elbízza magát. Aztán kiszárad, és visszakívánja a folyómedret.
Ez itt a Margitsziget csúcsa… Csupa híd a világ. Hídalja. Felül a boltozat kövei, de hiszen ez alagút. Most gyalog járható, de többnyire csónakkal is alig. A szigetet kerülő kajakosok lapátja éppen elfér benne, ezért erre rövidítenek.
Aki fölnéz, hidat lát maga fölött. A híd alulról is szép látvány, bordákat és gerincet látok. Ami összetart, ami ível, ami mozdul. A híd él. A Dunán ível át, századokon ível át. A hídalj a mélyből indul, mégis… magához emel, együtt ívelni biztat. Csodálom a tükrét a vízben. A híd a Dunában… Nem, most nem, soha többet. Sem a híd, sem a Duna nem vétkes ebben. A víz elremeg, a híd megmarad. A múltba réved, a jövőbe ível. Margit nevét hordozza, a szent leányét, aki vezekelt a szigeten. A költő pedig eltöprengett a híd csupaélet-csupahalál avatásán.
Oldalán erős kőhajók és keblükben erős kőtündérek. Lábam alatt – most látom csak – cölöpgerendák csonkjai, talán bizony még a híd építésének idejéből. Százötven éve holt törzsek, vagy csak hetven –, megtették, amit megtehettek.
A szemközti parton fehér toronykocka, „Hivatal, hivatal – onnan jön a zivatar!” – ez a mókanóta jut eszembe róla, más már alig. Balra zöld park, sétány, hajó hívogat. Ők csak díszletek a hídhoz. – A híd – ugye – túléli őket?
Magam vagyok, kevesen ismerik ezt a híd alatti járatot. Hogy a híd időnként ide belépni enged, vagy a Duna – mindegy. Ha a két karom kétfelé tárom, éppen elérem a névtelen szökőút két falát. Vagy majdnem. Mintha imádkoznám: Isten óvjon, Margit híd!
