Disznófő

Zugliget remek hely volt gyermekkoromban, ma is az, még ha azóta meg is csendesedett. Apámmal jártuk az erdőt, a hegyet, akkor hallottam először – már szinte varázsszó volt: Disznófő. Az óvodás gyerek (aki én voltam) úgy értette: fő a disznó. A kondérban bizonyára, mire odaérkezünk, meg is fő az ínycsiklandó ebéd. Az ebéd ugyan megfőtt, de az nem disznófő volt, hanem talán halászlé.

Hát a disznófő? – kérdeztem tétovázva. – Az hol lapul? – Nevetett apám, és a vendéglő mellett szerénykedő sárga téglaházacskára mutatott. Barlang volt, vagy pince? A homályos helyiség közepén valami „fényesen sötétlő” alak. – Eredj közelebb! – biztatott apám. Két lépést tettem előre, a disznó szája szélén két agyar feketéllett, vasból. És két hegyes fül, szép szobor volt, megsimogatni való. A szájából csorgott a forrás vize, alatta indult egy patak. – Ez vaddisznó! – mondtam óvatosan, de ez dicséretként hangzott. Apám – még annak idején – mondta, a budai polgárok számára Disznófő jelenti a kirándulást, a romantikát, a kalandot. A vendéglő olyan „vendégmarasztaló” hely volt, félig fedett – nap ellen, eső ellen –, az erdő bebólogatott az asztalok közé. Volt, aki még az esküvői ebédet is ide rendezte.

Egy idő után aztán már cimborákkal mentem a Disznófőhöz. Minden, mint régen: az agyara vas maradt, a víz hideg maradt, a fej némán nézett rám. – De régen nem láttalak! – zavartan ültem barátaim között. Mindannyian egy-egy pohár sört ittunk, már nagyfiúk voltunk.

Aztán újabb húsz esztendő telt el (vagy egy fél emberélet?). A múlt szombaton kedvesemmel, Violával jártunk arra, délidőben, emléket ébreszteni, meg talán éhesek is voltunk egy kis disznósültre. Lábunk földbe gyökerezett… A vendéglő körül szakadt drótkerítés, hasadt deszkák, hulló vakolat… Sóhajtottunk, vajon már nem kell a budai polgároknak egy kis búfelejtés? Tétován ácsorogtunk… És a disznó? A kerítés alatt méretes szakadás, éppen befértem rajta a „senki földjére”. A kis barlangház felé lépegettem, óvatosan belestem a félhomályba. Igen, ott van, a helyén! Ott töpreng, ott a két agyar, ott csorog a víz a sötétben. Ember sehol, vendég sehol, gazda sehol. A fej előtt azonban vasrács, méretes lakat. Itt ugyan hiába várunk!
Így múlik el a világ dicsősége? Disznóság…

 

Isten szeme előtt…

Felettünk a Normafa, távolabb a János-hegyi kilátó. Régen jártunk erre, keresem az utat, az erdő némán szemlélődik. Aztán kitárul a völgy valamelyest… Igen, ott az emlékmű, bordó színű, érdes kövekből magasodik az ég felé: Kossuth Lajos mellszobra.

Itt dolgozott az esti csendben, itt fogták el, itt kerestem a szobrát gyermekkoromban, ujjheggyel meg-megérintve a köveket, de még magát az emlékművet is.

A közelben állt az Istenszeme panzió, onnan húzódott Kossuth a csöndes estéken a csöndes erdőszélre, és fogalmazta, szerkesztette a Törvényhatósági Tudósítást. „Isten szeme” – beszédes név, illik a történelmi emlékhelyhez. A panzióba húzódott kapitány ötven szuronyos csendőrt vezényelt a lázadó törvény- és írástudó ellen, Kossuthnak egyetlen írótoll volt a kezében. A domborművön Kossuth szembenéz – na, nem ötven, de két szuronyossal. 1837-et írtak, Kossuth akkor harmincnégy éves volt. Börtönt szenvedett a törvényért, a szókimondásért… „Életemből két évet veszítek, de cserébe egész későbbi életemet megnyertem” – mondta, és igaza lett. Az első magyarországi szobor, amely róla készült.

Távolabb esik az úttól a tisztás, a fű alaposan letaposva, pad egyetlen sincs, jelzőtábla nincs a közelben. Aki tudja, megtalálja.
Isten szeme előtt járunk…