Araszolok fölfelé a hegyi úton, meglihegtet. Odafenn kibontakozik a világ mind a négy égtáj felé. Már egészen a tető közelében járok, amikor meglátom, amit keresek: a Pogánytornyot. Jó helyre állították. Nyolcvan éve áll itt, vagy talán már kilencven is, akkoriban harminchárom pogány tornyot akartak állítani – csak Budapesten annyit! Ez az egy lett belőle…
Kerülgetem, utat keresek hozzá, nincs út, a torony egy gazos kert sarkában áll, a kerítésen ember méretű szakadás. Évek óta itt lehet megközelíteni, talán nem szabad, de nem szólnak érte.
A torony szürke-kék bazalt, szépen faragott, háromszintes, középen lépcső, boltíves, széles ablakokkal. Úgy két emelet magas lehet. A teteje lapos, kupolát vagy keresztet nem hordoz, se az egykori turult. És most én is pogány vagyok – vagy már ők sem azok? Vajon mi rajta a pogányság, talán csak a szándék volt? Emlékeztető a honfoglalásra, a felvilágosodásra, vagy az 1930-as évek polgári szemléletére? Ma már aligha érződik benne pogányság, bár minden néző más szemmel keres magának való tornyot.
A hegyet, amelyen áll, Aranyhegynek nevezik, a síkságot a hegy lábánál Mocsárosnak, sajátos ellentét. A torony leköszön Óbudának, le Békásmegyernek, de még Solymárnak is.
Évente egyszer-egyszer meglátogatom, ha erre járok.
A tornyot körbenőtte az elvadult kert
Fotó: Solymári
