A nap első sugara megcsiklandozta az orromat. Aprót prüszköltem és ébren voltam. Magam hevertem a kastély tetején, a fákon egy-egy madár pittyegett. A kastély magasabb volt a fáknál, de nálam senki sem.

Elindultam lefelé, lépcsőn járni nem nagy dolog. Este félretettem egy csinos szalonnabőrt a legalsó lépcsőfok alá, kedvemre való reggeli volt. A nap most már a bajuszommal játszott. Hosszú fehér bajuszom van, a jövevények azt mondják, hogy nyolc szál bajusz. Ezt én nem tudom, nekem pont elég. A szemem kicsi és kerek, nekem éppen megfelel, két gyönyörű szem, a patak vizében láttam, lenn a völgyben.

Anyám elosztotta köztünk a reggelit, a testvérem megette az enyémet is. Kétszer… Harmadik napon eljöttem otthonról. Ezt a kastélyt találtam, itt nem osztanak nekem, és nem esznek el előlem. Magam ura vagyok, a magam kastélya. A jövevények úgy hívják: kilátó, de ez balgaság, kilátni mindenhonnan lehet, csak a pincéből nem. Bár én még a pincében is látok.

Most megint közelednek, zajosak, pedig egymás mellett jönnek. A lépcsőn kapaszkodnak és nyöszörögnek, én felszaladok és leszaladok a lábuk mellett, ők ettől visítoznak, és gurgulázó hangot adnak. Úgy hívják: nevetés. Rajtuk nagykabát van, amit levetnek, a fejükön – úgy hívják: sapka meg kalap. Énrajtam nincsen nagykabát, a fejemen meg dehogy! Az én bundám lágy és fekete-fehér tarka. Megóv melegben, megóv hidegben. Az eső elől pedig elbújok. A jövevények meg-megsimogatják a bundámat, talán irigyelik. Miért nem szereznek ők is ilyet?

A jövevények két lábon járnak, a két hátsó lábukon, persze hogy úgy nehezebben tudnak jönni-menni, de még kastélyt járni is, bár ha kilátónak is mondják. A jövevények ritkán vannak négy lábon, én mindig. Ők csak, ha elbotlanak, vagy ha szimatolnak valamit a földön. Van jövevény, aki örül, ha engem lát, hívogat magához, van, aki elkerget. És csodálkozik, hogy erdőben lát, itt, a kastélyban. Nem tudja, hogy ez az én kastélyom. Most az enyém. Van, aki fölemel, a jövevények erősebbek, mint én. De én gyorsabb vagyok náluk. Ezek most enni adtak, barna édességet szórtak a földre, én nem eszem barna édességet. Ezt ők talán nem tudják. A szalonnabőrt meg elhajítják, azt a bokorból összeszedem. A jövevények között van nagyra nőtt és van apró termetű. Az apró termetűre azt mondják: kölyök. A kölyök megbízhatatlan, mutatja, hogy erősebb nálam és szorongat. Ilyenkor védekezem, előveszem a körmeimet. Akkor a kölyök eldob, én pedig elszaladok. Én gyorsabb vagyok, mint a jövevény kölyök, meg mint a fehér bajuszos, őket öregnek hívják. Nem tudom, mit jelent, ők biztosan tudják, és van, aki örül neki. Van, aki nem…

Néha jön velük fekete négylábú, aki hasonlít hozzám, de mégis nagyon különbözik. Ha meglát, morogni kezd, vau-t mond, és rám rohan. Akkor én a fára igyekszem, onnan pedig fuj-t mondok neki.

Jönnek csöndesek és hangosak, vidámak és veszekedősek. Ha többen egyszerre ugyanazt mondják, és közben a fejüket mozgatják, ezt úgy hívják: énekelnek. Én nem énekelek velük, mi csak a saját csöndes nyelvünket beszéljük.

Van, aki hallgat és leül, ilyenkor a két mellső lábát használja. Elővesz eledelt, tör belőle és felém nyújtja. Megszimatolom, és ha kedvemre való, egy-egy falatot elrágcsálok. Az ő kedvére és a magaméra. Aztán elvonulok, le a lépcsőn, ha fenn vagyok a toronyban, vagy fel a toronyba, ha odalenn vagyok.

A koraestéket szeretem, amikor a fény rózsás vagy szürke lesz, amikor elhallgatnak a madarak, és megérkezik az esti szellő. Megbólogatja a faágakat, megzizegteti a leveleket. Egy-egy levél le is hullik, ha közel hozzám hullik le, rátenyerelek, pofozgatom, de ez csak játék. Ha jövevény van a közelben, akkor nem csinálok ilyet, csak ritkán.

Amikor az este megérkezik, a jövevények elmennek. Néha köszönnek nekem, és úgy mennek el. Én nem szoktam köszönni, nem tudom, hogyan kell.
Megnyugszom, ha a jövevények elmennek, nincs, aki emelget, se aki felborzolja a bundámat, és azt mondja: simogat. Annak meg különösen örülök, ha a fekete négylábú is elmegy velük együtt.

De néha azt gondolom, ezek a jövevények a saját otthonukba mennek haza, ahol várja őket más jövevény, várja elrágcsálni való vagy felnyalható esti eleség. És talán van egy sarok, egy szőnyeg vagy egy pokróc, ahol összegömbölyödhetnek éjszakára. Én nem tudom, milyen a szőnyeg vagy a pokróc társasága, de egyszer kipróbálnám. Fa tövéhez, bokor aljához húzódom, figyelem a felhőt, szunnyad-e már, a fényeket, kisöpörte-e már őket az este. Ha magam vagyok, megnyugszom. Nagyra nyitom kerek, két szememet, mindent látok, amit éjjel látni érdemes. Aztán bundámat magam köré terítem, fejemet is beleburkolom. Eltelt a nap, eltelt egy nap, egy újabb nap.

Lehet, hogy holnap hazamegyek…