A Dunakanyarban egy állomással később szálltak le, baktattak visszafelé, de egymás kezét fogták. A kedvüket semmi sem tudta elrontani. Ma ünnepeltek. Tizennégy éve lettek sorstársak. Csodálatos szám a tizennégyes, mindketten hét-hét évvel járultak hozzá ehhez a szép időhöz, és a hetet varázsszámnak tartották.
A kisváros főterén kirakodóvásár volt, száz kirakodóval és ezer vásárlóval, vagy legalább szájtátóval. Étel-ital, virág, ruha, de még könyv is garmadával. Megnézték a templom mellett a szent király és a boldog királyné szobrát, aztán fölfelé indultak a meredélyes hegyoldalnak.
– Szóval, most hová megyünk?
– Juliánuszhoz, ott áll a tornya a hegytetőn.
– És hogy találunk oda? – Viola nem tudta, Lőrinc csak sejtette.
– Erre, föl!
Fakó ruhás, kortalan férfi állt meg mellettük, nem tudták, hogy a város felől jött-e, vagy a hegy felől. – A kék nyíl nyomán… – És fölfelé mutatott, ruhája ujja felcsúszott, karja sovány volt, gyér szakálla körbe fogta arcát. Most már hárman indultak fölfelé.
– Azt mondják, szép a torony. – kezdett Lőrinc úti beszélgetésbe. – Meg, hogy szép onnan a kilátás.
A jövevény fürkészve nézett Lőrinc arcába: – Szép torony… No, bizony. Egy torony legyen szép.
Lőrinc erősködött: – Meg is érdemli, akiről elnevezték! A Juliánusz barát. Amit ő tett, az bizony bátor dolog volt.
Viola mást mondott: – És szép a regény is, ami róla szól.
– Regény is szól róla? – kérdezte a jövevény, és két csuklyaujját egybefogta.
– Nem ismeri? Feltétlenül olvassa el.
– Ki hinné, hogy éppen róla?! – fejet csóvált a csatlakozott csuklyás. Lőrinc folytatta: – Meg az egész korról, meg a tatárokról, akik már közeledtek.
– Béla király küldte oda a barátot, hogy keresse meg a hátra maradt magyarokat! – Lőrinc Violára nézett, és csak a szemével mondta: – Hát ez tudja!
– Vagyis Magna Hungariát!
Sűrű erdőbe értek, százféle fával, lábuk alatt patak fecsegett, apró vízesés csobogott. Egy héten át eső esett, az utakon bokáig ért a sár. És csúszott, és omlott a hegyoldal, az árok lucskosan ásított rájuk. Viola mégis tárt karokkal lelkendezett: – Micsoda száztorkú madárhad! Ugyan egyet se látok, de hallani is gyönyörűség!
A jövevény intett a fejével: – Ilyen nincsen a sztyeppén, főként ott, a világvégén, ahol már az Urál mutatja kietlen púpjait, és a Vicsegda a folyó. Féléven át jég alatt.
– Ezt vajon honnan tudja? – kérdezte Lőrinc félhangosan Violától. Viola zsörtölődött: – Beleragad a cipőm a sárba, így nem fognak beereszteni egy tisztességes vendéglőbe. – Lőrinc lopva a jövevényre nézett, fonott gyékénypapucs volt a lábán, tiszta és portalan, mintha a sár fölött lépegetett volna. Szavait megosztotta az úton szerzett barátokkal: – Négy térítőt küldött a király, gondolta, valamelyik csak eljut a célhoz. Beöltöztek arab kereskedőnek, meg halásznak, meg tevehajcsárnak. De azért az ottani népek nem nagyon hittek nekik, azt gondolták: aranyásók, és tele vannak kinccsel.
– Ezt maga honnan tudja ilyen jól? – kérdezett közbe Viola.
– Beszélik, meg le is írták, persze titokban, meg a király jegyzői fecsegték el, miután Juliánusz hazatért. Már nem élt sokáig… – Bólogatott a fejével, a felhőket nézte.
– És tudja, milyen jó filmet csináltak a Juliánusz barátból? Hú, de szerettem gyerekkoromban!
– Mi az a film?
– Hát film, mozi, meg a tévé. Ne mondja már, hogy nem tudja!
A jövevény szorosabbra kötötte a csuklya övét, szemével az út göröngyeit vizsgálta: – Csak Juliánusz érte el a régi hazát, a beteg útitársat hazaküldte a legerősebb baráttal, ő maga ott maradt a negyedikkel. Az pedig ott halt meg Juliánusz karjai közt.
Lőrinc bólogatott: – Ahogy a szobor mutatja a budai várban.
– Szobor is készült? – ezen a jövevény csodálkozott.
– Ha Pestre jön, elkísérem a szoborhoz.
A jövevény hangjában óvatos mértéktartás volt: – Nem járok Pestre, de még Budára sem. – Köhögött zavartan: – Elég volt Juliánusznak a nagy sztyeppei kalandozás négy éven keresztül.
– Hát ez szomorú, de érdekes, meséljen még! – Viola belekapaszkodott egy bodzabokorba, hopp, a sárba csúszott, aztán morogva állt vissza agyagos cipőtalpára.
– És, hogy – állítólag – találkozott magyarokkal, értették is egymást, és ők mondták a tatárokat…
A jövevény szeme most felcsillant: – Persze, hogy értették egymást, hiszen mind magyarok voltak.
Lőrinc lerogyott egy út menti fatörzsre, belefáradt a hegymászásba, a sárdagasztásba, vagy talán a váratlan történelemórába. Fürkészte a beszélgető társ barátságos arcát, tűnődő, szürke szemek néztek vissza rá. De Violának praktikus kérdeznivalója volt: – Tud itt, a városban egy jó vendéglőt? Elvégre ünnepelni jöttünk. Tizennégy remek esztendő egymással, meg kell becsülni, ami szép. Előtte fölmegyünk Juliánuszhoz, körülnézünk, hogy megvan-e még a Dunakanyar, aztán lebaktatunk valami hangulatos helyre.
– Föl, Juliánuszhoz…? – zavarban volt a Jövevény, mint aki valami titkot őriz, de akinek a titkát éppen… Ej, hogy is van ez?
Mentek tovább fölfelé, Lőrinc lihegett, Viola csúszkált, a titokzatos jövevény a hegytető felé mutatott, ahol csak a dús lombú erdő látszott: – De a torony szép valóban. Akár egy hatalmas serleg, körbe arany fényű díszkövekkel. És alul egy helyiség, szobácska, vagy cella… – zavartan köhögött –, két félkörös kapuval. Az a Juliánusz torony, ahogy hívják.
– És messze még? – nyűgösködött Viola.
– Mert, ha messze, akkor inkább máskor megyünk el fölfedezni! – alkudozott Lőrinc. Még elmentek a második tölgyfáig, Viola ott virágot szedett és illatot gyűjtött róla, Lőrinc a távolból intő visegrádi várat vételezte szemre. – Ahol állunk, ez lehet a Hegyestető – kockáztatott véleményt Lőrinc –, innen már csak egy ugrás Juliánusz. – Felnézett, de Violán kívül nem látott senkit a közelben. Se emberfiát, se lábnyomot. Egybefonták a kezüket, és indultak vissza a völgybe, valahol megemlékezni az elmúlt tizennégy esztendőről. Hogy Juliánusz óta eltelt már majdnem ezer év? Bizony, múlik az idő!
