Rejtélyes arccal fogadtak, amint leszálltam a vonatról. Ragyogott a nap, néhány apró felhő mórikálta magát az égen, fecskék próbálták fiatal szárnyaikat, lesz szükségük rá nemsokára. Július vége volt, a nyár diadala – ezen a mi kontinensünkön.

Az este egyre közelebb jött hozzánk. Előttünk a megyeváros, mire keresztülkanyarogtunk rajta, a színek sötétbe komorultak, a formák egymásba tömörültek.

Az országnak ez a legsötétebb vidéke. Itt földi fény nincs, ezért itt vannak a csillagok a legnagyobb bizalommal a földlakók iránt. Fölnéztem, néhány kíváncsi csillag már valóban elhelyezkedett. Nem sok. – Zselici Csillagpark, úgy hívják, ahol ez van, nincs semmi más. Mi leszünk. Meg aki még ma este látni akarja az igazi sötétet és az igazi csillagos eget.

Pergettem agyamban hajdan volt földrajzkönyvemet. Zselicben szerény dombok, sűrű erdők, árnyék és csönd, nappal csodálatos nyugalom, éjszaka néma titkolódzás. Viola óvatosan szemrevételezte az útkanyarokat, mintha alagút borult volna fölénk, napközben lombzöld alagút, mostanra koromfekete. A lámpafény futott, és mutatta az utat az autónak.

Fennsíkon álltunk meg, az egyik szélén erdők sötétje borult fölénk, a másik széle mintha valami alvilágba süllyedt volna le. Bizalom, barátság – aligha, rejtély és sejtelem – bővében. Előttünk, a fennsík közepén szerény épület lapult, közepén kupola. Vagy mintha távcsőtorony… Igen, az lesz, hiszen Csillagpark. Ez itt a park, fenn a csillagok. Már több, mint volt előbb, igen, sokkal több. Emberek egyedül, emberek párban, csendes családok. Néhány elharapott szó, nincs csoszogás, alig van nevetés, a szavak itt némábbak, a mozdulatok lassabban mozdulnak.

A Csillagpark szép előtermében kedélyes csillagászok sürgölődtek, és mondták a lehetőségeket, amelyek ma éjjel nem, és még sokáig nem… Majd szeptemberben. Pedig sok és szép program. – Kifordultunk a szép előteremből. A tétova bárányfelhők már leolvadtak a távol-nyugatról. Egyetlen esélyünk volt: fölnézni az égre…

Ahol álltunk, ott volt a világ közepe, ez látható volt, nyilvánvaló. Fölöttünk pedig az égbolt, a teljes égbolt. Csak néztünk följebb, egyre följebb, a feketeségbe, a végtelenségbe. Tudtuk, hogy végtelen, de a véget, a feketeség végét elnyelte a sötét, vagy éppen a csillagcseppek mutatták, hogy ott van valamelyes pihenés a szemnek, talán percnyi megállás, hogy aztán tovább emelkedhessünk a sötétségen át a még távolabbi végtelenbe.

István magyarázta a végtelen és a csillagok kölcsönkapcsolatát, beavatott, hogy miért pislognak néha a csillagok, miért mintha elröppennének jobbra vagy balra. És hogy miért látjuk olyan egyformának, amikor mind teljesen mások. És más számukra a végtelen is, ez közelebb van (István horribilis számot mondott távolságnak), a másik, ott, nyugatabbra, az távolabb van (és István több fényévvel toldotta meg állítását).

Azért egy-egy csillagot mindenki ismert a százezerből, a végtelenből, vagy amennyi ma éjszaka kegyeskedett megmutatni magát. Legtöbben persze a Göncölszekeret ismertük, a többit alig. Akinek égi térképe volt (azt is inkább gyerekkorában böngészte), az olvashatott le róla görög istenneveket, hősöket, vajon miért éppen ők kaptak csillagokat, vajon miért őket kapták névnek a csillagok? A nevek nagyon különböztek egymástól, a csillagok – azok már kevésbé. És állatnevek: Hattyú, Medve, igen, a Göncölt hívják Medvének is, sőt, idegen nyelven csak Medve, a Göncöl magyarhoni elnevezés. Szekérre még csak-csak hasonlít, de medvére? Ja, és a Fiastyúk! A csillagos ég – kétségtelen – végtelen tér a fantáziának, a múltat, a természet világát szinte felfestjük az égboltra. Itt, nálunk, a világnak ezen a végtelen felén (van-e fele a végtelennek?). A déli féltekén (amely ugyanakkora végtelen, mint a miénk) azt beszélik, kevesebb a csillag. Akkor bizonyosan kevesebb a csillagnév is, vagy ott a tovább-nomád maorik adták vajon isteneik-hőseik nevét a csillagoknak? Dél Keresztje, igen, mondják, ez van, ez csak ott van, és ott az első számú csillag. És kereszt formájú az a csillag, ami valójában több csillag összetartozása.

Istvánt kérdezem, hogy marad meg egy csillagkép valamennyi csillaga (a Göncöl hét csillaga például) évezredek óta ugyanott, egymáshoz képest mozdulatlanul? Hogy fölnézünk az égre, és a Szekér valamennyi kereke megvan, itt északon, és a Keresztnek mind a négy szárnya megvan, ott délen. István magyaráz, értekezik távolságról és időről, az egyik nem változik, a másik múlik, de mégiscsak a végtelen tartja meg, tartja össze őket. Vajon minket, a Göncöl nézőit, a Dél Keresztje előtt fejet hajtókat meddig őriz meg a végtelen?

Nyikorgás, lábdobogás, sikkantgatás, ez minden gyanú szerint szintén „nem igazán földi eredetű” volna? Az óriási fák között óriási torony, alkotórésze a Csillagparknak, a toronymászástól nem tilthat el senkit a napirend! Ezt a kiváló tornyot, amely mintha valóban az égig érne (sőt nyilván a végtelenbe indult, aztán útközben megszerényedett) éjjel-nappali műszakra építették. Nappal persze a végtelen kitágul négyfelé (százfelé!), és alatta erdők-völgyek hódolnak torony őnagyságának. De éjszaka, aki elindul benne, egykettőre elveszíti kapcsolatát a földgolyóval. Öt emelet magas, meg még egy toronytető, százhuszonöt lépcső. Viola a legelső toronymászó, magam végzem a sort, mit lehet tudni… Onnan aztán van kilátás! Mire is…? A földre biztosan nem, a mélybe, a sötétbe igen, már majdnem azt mondtam, az alsó végtelenbe. Biztosan lépegethetsz föl, bár dobog alattad a sziklaszilárd építmény, a földön apró játéknak látszik a Csillagpark, a korlátot szoríthatod, a széllel komázhatsz, ő mindig ott járőrözik a torony tetején. Talán a bábeli kezdeményezés nyomán épült, amit Babilonban terveztek (hogy az égig érjen a torony), itt megvalósul, még ha kicsiben is, ha gerendából is. Kinyújtom a kezemet, tenyeremet fölfelé fordítom, semmi nem látszik a kezemből. Semmi? De bizony, éppen az látszik, hogy kinyújtott tenyerem számtalan csillagot takar el, igaz, csak a saját szemem elől. A tenyerembe számtalan csillag belefér – és ez nem valami kedélyes slágerszöveg. Ha kétszer, ha tízszer ilyen magas volna ez a torony, többet akkor se látnánk belőle éjszaka, de kevesebbet sem.

Lefelé dobogok a toronyból, a gerendák sötétjéből a földi éjszakába. Lábam talajt ér, azért ez megnyugtat, bizonyság arra, hogy a földön járok. Hogy földre szálltam, mint egy… Megnyugvás, lemondás? Talpam alatt nyikorog a zúzott kő, őriz valamit fehérségéből, az utat mutatja, a földön, nem a csillagok felé. Az út mentén padok, szélesek, feketék, támlájuk nincs. De hiszen ezek nem ülésre való padok! Hanem heverészésre! Hogy fekve, nyugodtan szemléld a világ végtelenségét, az égi világ mozdulatlanságát és folyamatos, óvatos elfordulását. Az égi világ fordul el vajon tőlem-tőlünk, vagy mi fordulunk el a világtól? Miközben heverünk, miközben meg se moccanunk?

István ott fekszik a fapadon, széles a pad, jobb keze a feje alatt, szeme meggondoltan pásztázza az égboltot. Körülnézek, annyit éppen látok, hogy a szomszéd padokon is csillagbarátok hevernek, akik lemaradtak a Park távcsöveiről.

Szerencsénk, hogy nincs ma hold! Ha volna hold, hány csillagot takarna el, hány embert vakítana el? Pedig a hold… a hold a barátunk! Esti sétáláskor! De nem csillagfürkésző nyáréjszakán. A hold a változékonyság égitestje, a csillagok, ők nem… Ők akár százezer vagy millió éve alkotnak Hattyút vagy Dél Keresztjét. A hold sarlót alkot vagy kerek kalácsot, és ahogy elért egy formát, másnapra el is hagyja. A latinok úgy hívták: hamis hold, hazug hold!
Egy szempillantás, egy hullócsillag. Felvillan, száguld, kihuny! Olyan, mint az emberélet? Hullócsillag, egyébként nagyon szép. Nekünk üzen, vagy nekünk hullik? Istvánnal szó nélkül intünk egymásnak, jelezzük: láttuk a váratlan égi nyargalót, meg is nevettük talán? Egy kicsit mintha irigyelnénk, vagy ez így túlzás? Csak amikor eltűnt, akkor sajnáljuk?

Fény villan, földi fény, autólámpa, a szemünkbe világít, amit egy csillag soha nem tesz. Viola üzen, fordul a föld, fordul az éjszaka, vár a nekünk kiszabott földi félteke.