Ha valami bánatom volt, elutaztam Esztergomba, és ott elröppent a bánatom. Ha valami örömöm volt, elutaztam Esztergomba, és ott magasra szárnyalt az örömöm. Így volt ez rendjén évtizedeken át, és így van, mióta Violával járom Esztergomot. Nem bölcs, tudományos szimatolást végzünk, nem körmöljük föl papírlapra, amit aznap láttunk, de megállunk, ahol valami megállít. Hogy mi állít meg, néha magunk se tudjuk, néha ott ötlik szemünkbe olyan, amit már századszor látunk.

A Dunakanyar csak fogadott fia (esetleg tőszomszédja) Esztergomnak. Mintha a város engedné útjára a folyót, vagy mintha Esztergom kötné a kanyarhalmot a folyóra. Vagy talán… a Duna folyó kanyarjai már korábban megvoltak, mint a mindössze ezeréves város? Meglehet!

Még fának is korosak a parti sétány platánjai, két-háromszáz évet biztosan megéltek, de ha csak százat, az is valami! Ki ültette, amikor ültette? Akkor is fasornak ültették, fasort csak nagyváros folyópartjára álmodnak a városlakók. Hát ezt csodálatosan megálmodták. Vajon ketten körülérünk egy-egy platánt? Némelyiket igen, a platánok többségét legföljebb, ha négyen volnánk, de mi csak ketten ölelkezünk a platánokkal. Ők – a maguk akár háromemeletes magasából – bizonyosan lemosolyognak ránk. A platánt a következő évszázadnak ülteti a városlakó. Nem számláljuk őket, de mindegyiket megérintjük valamelyik ujjunkkal. Egyiket Viola, a másikat én.

Az egykorvolt lovagvár itt leköszön egészen a sétányig, néhány platánt kiebrudalt, itt a vár sarokbástyája a főszereplő. Kemény, komor erődítmény, hajdan rakott köveit megőrizte az idő vagy az utókori kegyelet. Márványba vésett tábla áll itt őrt, Balassi Bálintra emlékezik. Itt esett el, itt érte az ágyúgolyó, amely vérét ontotta. Vitéz katona volt, ötven gyalogost adtak keze alá, hogy védje a bástyát, vagy azt a bástyaszegletet aznap… „Mi lehet szebb dolog az végeknél” – írta, mondta és átélte ezt a remek, hetyke mondatot. És meghalt érte…! A katona, a költő, az egyik legrégebbi, legszárnyalóbb magyar poéta. Bálint, kellett ez neked? – kérdezi néha az utókori táblaolvasó. Igen, csak így lehetett valóban Balassi Bálint!

Megyünk fölfelé, a táj kitárulkozik, a Duna, a folyó túlsó partja, a sziget szerény csúcsával, amelyet az árvizek évenként elöntenek. Szigetsors? Aztán a palotához, a palota hitelesen ezeréves. Ódon udvar vezet a díszes kapuhoz. Az udvarban mindig megállok, pedig az udvarban minden úgy áll, mint tavaly, mint az elmúlt évezredben. Úgy áll valóban, vagy ki tudja?! Az udvarban kétoldalt harangok állnak sorban. Miért áll a harang sorban a várudvarban, miért a várudvarban áll sorban? A harang helye a templomban van, a toronyban. Az esztergomi templomokon van torony, a harang bennük szól, kong, zeng. Ezek az udvari harangok vajon segítenek nagy ünnepeken a toronybélieknek, vagy ajándékharangok ők, akik a sorukra várnak? Nem tudom, de balgaságnak tartanám megkérdezni, miért állnak itt glédában ezek a csodálatos réz-, bronz-, ón-, vas- és acélharangok, ha ugyan a harang elsősorban valóban hangszer? Hoppá, elárultam valamit! Magamat… Magamat meg a harangokat!

– Te miért szereted annyira a harangokat? – kérdezte Viola, amikor először barangoltunk a palotaudvaron.

– Majd mindjárt meghallod! – egy százforintost vettem elő a zsebemből, és megkoppantottam vele az első harangot. Sóhajtott… Aztán a másodikat… Dünnyögött. A harmadik nyöszörgött, a negyedik rám rikkantott, hogy még, még… Mind a húsz harangot megkérdeztem, mindegyik mást válaszolt, a hangjukat talán csak én hallottam (csak mi hallottuk), mert a sok száz éves harang meg a százforintos párbeszéde diszkrét csevegés. Idegen azt aligha hallja meg. A várudvar végén, már túl a harangokon, lehajtom a fejemet és felidézni próbálom a hallott hangokat, a hangszínt, a hangerőt. Az emberi személyek hangjával igyekszem hasonlítani őket, a víg zengzetet, a sóhajt, az egykedvűt, és amelyik talán utoljára szólal meg, ha valaki más meg nem koccantja. De hát ki olyan balga ember, hogy pénzével sorba koccantja a várudvar tűnődő harangjait?

A vár ezeréves, efelől kétség nem lehet. Ott a bizonyíték, vagy hogy is van ez? A sarokszobában született Szent István király, illetve István herceg. Ott látta meg a napvilágot, ölelő édesanyja bizonyosan megmutatta neki a csúcsíves ablakon át a Dunát, vagyis akkori nevén az Isztert. A sarokszoba közepén karcsú oszlop, mára barnás-rózsaszínű lett, ezeréves hűséggel tartja a mennyezetet, a boltívet. István (a felnövekvő királyfiú) bizonyosan megállt mellette, és az oszlophoz támaszkodott. A sarokszobába manapság belépni nem szabad (a tábla Tilos-t mond). Megkérem a toronyőrt, sétáljon el a folyosó végéig, az őr elsétál. Belépek az apró terembe, ujjammal megérintem a hidegen tűnődő bazaltoszlopot. Hideg lesz tőle az ujjam, aztán talán az oszlop is átvesz az ujjamtól valamelyes meleget. Tudom, ugyanezt a kőemléket nézte, kerülgette és érintette későbbi első királyunk. Aki tett érte, hogy a palota megmaradjon, udvarán harangok állhassanak sorban, a várdomb körül város épüljön. A toronyőr jelzi szemével, nem én vagyok az egyetlen, aki fejet hajt, sőt „kezet nyújt” a sarokszoba oszlopának.

Nagyszerű épület a bazilika, méltóságos kupolájával kitűnik, és irányt mutat mind a négy égtáj felé. Természetesen alulról ámulunk formagazdagságán és méretein. De volt, amikor… amikor felülről volt szerencsém csodálhatni: a repülőgép Berlin felől, Prága felől úgy választja meg irányát, hogy Esztergom fölött, a bazilika fölött lépjen be az országba. A bazilika, a kupola fogad, itthon vagyunk. A templom szépsége, kincsei és évszázados áhítata most a következő éveknek készül a szépséget és az élményt továbbadni (azaz: renoválják).

Sziklákból összerótt ülőfülke húzódik meg a várdomb oldalában. A kőpadon kiváló személyiség foglal helyet, Vitéz János, a templomalapító, Mátyás király „jobb keze”, okos diplomata. Díszes papi öltönyben várja a király hívását, ölében gótikus bazilika modellje, baljában tartja a templomocskát, jobbjával mintha elhárítaná a tolakodókat. Jobbja ökölben, fényesre súrolták későbbi, tolakodó öklök. Vitéz feltekint a bazilika felé, mintha érvelne, mintha kérlelne, a földi király és a Mennybéli között bonyolít valamelyes diplomáciai párbeszédet. Félköríves padon ül, szemben vele maradt hely szemlélődőnek, vagy akinek eszébe jut valami az elmúlt ezer esztendő ritka biztató pillanataiból. A püspök arcéle a sziklafülke falára vet árnyékot, érvel és mosolyog. Viola Vitéz öklét a saját tenyerében tartja. Tőlem látta, én mindannyiszor kézfogással köszöntöm a kiváló férfiút. A márványlépcsőben, Vitéz lába előtt bevésett latin szöveg, csak két szó: Lux Pannoniae, igen: Magyarország fényessége. Nem sokan érdemelték ki ezt a szűkszavúságában is méltó dicséretet.

A várdomb alján, hej, a várdomb alján egy „régi ismerős”: Balassi Bálint. Nem a költő, nem a mártír, hanem a bátor harcos. Jobbjában egyenes kardot tart az ég felé (vagy inkább az ellenségnek mutatja?), balját a szívére szorítja. Az ötven vitéz elmaradt mögüle, most ő egyedül száll szembe az ellenséggel. Életem, halálom! – a szobor az életet mutatja. Vagy hogy is van ez…? A szobor 1938 óta áll a domberdő alján és tesz lépést nyugat felé. Embermagasságú kőoszlopon áll Bálint. Ha szembenézünk vele, a kőoszlop jobb oldalán lövésnyom riasztja a szemlélőt. Géppisztoly vagy géppuska ütötte a nyomot, és szakított ki egy maroknyi követ a talapzatból. Mikor történt mindez? – kérdezi a merénylet nyomát szemlélő, tisztelgő látogató. Ki és miért emel fegyvert a XVI. századi magyar katonaköltő szobrára, aki fegyver gyanánt mindössze egy szál kardot emel az égnek?

Odamegyek a szoborhoz, jobbomat mindannyiszor kinyújtom a golyó ütötte „kőseb” felé. Ki és miért lőhetett rá Balassira. Vajon a világháború idején egy „tréfás kedvű” orosz célzott a szoborra? Netán fogadásból? A szobrot eltévesztette, a talapzatot nem, katonától elég silány teljesítmény.
Vagy egy bő évtizeddel később küldött valaki golyót a magyar költészet hazát védő alakja felé? Bálint, nem tudta, mit cselekszik, azok az idők már eltűntek, de hogy nem nyomtalanul, azt kőoszlopod golyónyoma mutatja. Én mindig megérintem a lövés nyomát a kőszirten, ha örömömben-bánatomban Esztergomban járok!