A közlés kezdetleges formája volt a mutogatás. Majd megjelentek az első, sokféle jelentésmozzanatot magukba olvasztó alapszavak, valójában mondatszók. Akaratot, indulatot, helyzeteket fejeztek ki. Ma is használunk efféléket: íme, lám, csitt, jaj, ühöm, nesztek.

Használunk-e még kaszát a kaszáláshoz, és vajon ,,kaszálunk-e" vele annyit, hogy megérje? Na és az uzsonna délelőtt van vagy délután? Egyforma szavaink bizony előfordul, hogy nem ugyanazt jelentik.

Tudunk róla, hogy szeretjük a túlzásokat. De sokszor már észre sem vesszük, mikor tesszük. Hiszen a túlzás ereje a túlhasználatban elkopik. Ahogy a mondás tartja: a kevesebb néha több?

Vannak olyan szavaink, amelyeket jól ismerünk ragozottan – de az alapszóról, amiből keletkeztek, esetleg már fogalmunk sincs, mit jelenthetnek. Ilyenekről is esik szó nyelvőr rovatunknak ebben a cikkében.

Nyelvőr rovatunkban a mély hangrendű „i”-vel foglalkozik a szerző, és sokat megtudhatunk Vid község nevéről, annak eredetéről. Izgalmas búvárkodás nyelvünk múltjában-jelenében.