Van egy írásjel, a nagykötőjel, amelyet a nagyközönség alig ismer, többnyire nem is hallott róla, és szerintem ez így van jól.

Ki ne ismerné a Toldi első énekének bevezetőjét? „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta…” Namármost a biológus megkérdezi tőlünk, nyelvészektől:

Mindig fölkapom a fejem, amikor a zenei rádióban a hírek végén ezt hallom: Részletes híreink az interneten olvashatóak. Én azt mondanám: olvashatók. Mert az alapszerkezet az: a hírek olvashatók.

Hiába az alapos, megfontolt akadémiai helyesírási szabályozás, egyes jelenségeknél el-elakadnak a helyesírók. Különösen a külön- és egybeírás, a vesszőhasználat és az összetett földrajzi nevek elbonyolított eseteivel nem tudnak megbirkózni.

XXXX

A szatmári Anarcson, a Czóbel Minka-kúriában nyári anyanyelvi pikniket rendeztünk. A piknik része a nyelvi kérdés-felelet. A közeli Aranyosapátiból származó lány a következőt kérdezte: Helyes-e, ha azt mondom, hogy: mikor jössz nálunk?

XXXX

Z vagy Sz – az mindegy? Nos, természetesen nem, ám nem mindig volt ez így, különösen a helységneveknél. De hogy is van ez és miért?

A közlés kezdetleges formája volt a mutogatás. Majd megjelentek az első, sokféle jelentésmozzanatot magukba olvasztó alapszavak, valójában mondatszók. Akaratot, indulatot, helyzeteket fejeztek ki. Ma is használunk efféléket: íme, lám, csitt, jaj, ühöm, nesztek.