Megkérdezte tőlem valaki, hogy mi az oka annak, hogy az ízű, alapú utótagokat egybeírjuk az előtagukkal, míg a jellegű, alakú utótagokat külön. Gyorsan szögezzük le: nincs ilyen szabály, véletlenül se tanulja meg senki.

Az egybeírásra vonatkozó helyesírási szabályok ugyanis nyelvtani viszonyokra vonatkoznak, és nem egyes szavakra!

Az ízű (sőt ízesítésű) lehet önálló szó és lehet utótag.

Önálló szó, ezért különírjuk a minőségjelzős szerkezetben: keserű ízű, croissant ízű (AkH. 105, a továbbiakban zárójelben az MTA 2015. évi, utolsó helyesírási szabályzatának pontjaira utalok). Különösen egyértelmű a különírás toldalékolt (képzővel ellátott) helyzetben: jobb ízű, savanykás ízű. Ámde a „kialakult szokás szerint” esetleg mégis egybeírjuk: jóízű (135). Mindenképpen egybeírjuk, ha jelentéstömörítő: borízű, citromízű (111). Jelentéstömörítésnek nevezzük, ha az alárendelő összetett szó elő- és utótagja között olyan bonyolult kapcsolat van, amely csak többszavas szerkezettel értelmezhető. Megérdemli a jutalmat, aki ezek alapján könnyedén szét tudja választani a minőségjelzős és a jelentéstömörítő szerkezetet. A 135. helyesírási szabályban szereplő „kialakult szokás” természetesen nyelvészetileg értelmezhetetlen, hiszen tudhatná valaki, hogy az mi? Tehát lehet egybeírás, különírás, de van még egy harmadik eset is, a kötőjelezés. Például, ha egy tulajdonnévi szerkezethez járul az ízű utótag, akkor még ez is lehet: Sacher-torta-ízű (166).

Ugyanígy állunk az alapú szóval is,

de itt más szabályok is szóba jönnek. Például az anyagnévi jelzős kapcsolatokra vonatkozó külön szabály, merthogy ezeket egybeírjuk: alumíniumalapú, viszont ha valamelyik tagja összetett szó, akkor külön: műanyag alapú (116). Ha puszta minőség- vagy mennyiségjelzős alakulat, akkor persze eleve külön kell írni: négyzet alapú, viszont ha jelentéstömörítő, akkor egybe: kompetencialapú, megegyezésalapú. De ha az előtag olyan idegen szó, amelynek végén hangérték nélküli (néma) betű van, akkor kötőjelezzük: whiskey-alapú (217a).

És ugyanilyen körültekintően (körülményesen) kell eljárnunk a jellegű és az alakú szavakkal is.

A jellegű alkothat minőségjelzős kapcsolatot, akkor különírjuk: helyi jellegű, műemlék jellegű, hobbi jellegű, projekt jellegű, de egybeírjuk jelentéstömörítés esetén: idényjellegű, magánjellegű. És kötőjeleznénk, ha tulajdonnévhez járulna: Ady-jellegű, Budapest-jellegű. Többféle kapcsolódása lehet az alakú szónak is. Minőségjelzős kapcsolatban: hasonló alakú, kör alakú, téglalap alakú. Elképzelhető kötőjeles megoldás is: Európa-alakú (például felhő vagy rajz).

Ha eddig megértettük az ízű, alapú, jellegű, alakú szavak egybe- vagy különírásának logikáját, akkor még nem nyugodhatunk meg.

Mert van egy olyan szabály is (a 117.), amely külön is szabályozza az -i, -ú, -ű, -jú, -jű, -s, -nyi képzős egyszerű szavakat, mert hogy ezeket akkor is egybeírjuk, ha az előtag egyszerű tőszámnév, illetve a sok, a több, a fél szó. Ezek szerint hiába írnánk a minőségjelzős vagy mennyiségjelzős kapcsolatokat külön, ha ezek a képzők ott vannak, akkor mégis egybe kell írni. Tehát: keserű ízű, de egyízű, többízű; négyzet alapú, de kétalapú, sokalapú; helyi jellegű, de egyjellegű, többjellegű; és kör alakú, állat alakú, ámde egyalakú, kétalakú, sokalakú.

Aki idáig eljutott az olvasásban, föltehetően sokkot kapott az akadémiai helyesírási szabályok túlbonyolítottságától,

de legalábbis levonhatja a tanulságot, hogy mennyire nem életszerűek, nem a mindennapi helyesírók számára készültek. Vajon ezért kellett sok-sok éven át „korszerűsíteni” az 1984-es helyesírást, hogy a 2015-ös változat se támogassa jobban a helyesen írni akarókat? A tanulság: a szavaknak nyelvtani szerepüktől, esetleg tulajdonnévi vagy idegen nyelvi jellegüktől függően lehet egybe- vagy különírt, illetve kötőjeles formája. Tehát pusztán egy-egy szóból magából nem következik, hogy más szóval összekapcsolódva hogyan is kell írni.

 

Nyitókép: Rónai Balázs Zoltán