Hiába az alapos, megfontolt akadémiai helyesírási szabályozás, egyes jelenségeknél el-elakadnak a helyesírók. Különösen a külön- és egybeírás, a vesszőhasználat és az összetett földrajzi nevek elbonyolított eseteivel nem tudnak megbirkózni.

XXXX

A szatmári Anarcson, a Czóbel Minka-kúriában nyári anyanyelvi pikniket rendeztünk. A piknik része a nyelvi kérdés-felelet. A közeli Aranyosapátiból származó lány a következőt kérdezte: Helyes-e, ha azt mondom, hogy: mikor jössz nálunk?

XXXX

Z vagy Sz – az mindegy? Nos, természetesen nem, ám nem mindig volt ez így, különösen a helységneveknél. De hogy is van ez és miért?

A közlés kezdetleges formája volt a mutogatás. Majd megjelentek az első, sokféle jelentésmozzanatot magukba olvasztó alapszavak, valójában mondatszók. Akaratot, indulatot, helyzeteket fejeztek ki. Ma is használunk efféléket: íme, lám, csitt, jaj, ühöm, nesztek.

Használunk-e még kaszát a kaszáláshoz, és vajon ,,kaszálunk-e" vele annyit, hogy megérje? Na és az uzsonna délelőtt van vagy délután? Egyforma szavaink bizony előfordul, hogy nem ugyanazt jelentik.

Tudunk róla, hogy szeretjük a túlzásokat. De sokszor már észre sem vesszük, mikor tesszük. Hiszen a túlzás ereje a túlhasználatban elkopik. Ahogy a mondás tartja: a kevesebb néha több?