Az egykori mutogatás maradványa a korábban mutatószónak (mutató szócskának) nevezett „a” és „e”. A népnyelvben ma is él: ott van a! ide jöjj e! A palócoknál gyakori nyomatékosító szócska a la vagy lá (én Kazáron hallottam): ahun, la! Nyelvtanaink leginkább mutató névmásnak nevezik őket, teljes formájukban ezek a rámutató névmások: az és ez.
Szükség van a tartalmas szófajokat helyettesítő névmásokra. Nevük is abból fakad, hogy a névmás (név-más) egy tartalmas névnek (szónak) a mása, azaz helyettesítője. Egy személy helyett mondhatjuk, hogy ő, de ha távolabb van, akkor már az. Például: ő lopta el a pénztárcámat, az lökdösődött az imént. Újabban terjed az ő személyes névmás mutató névmási szerepe. Vásárlásnál rábök a vevő egy süteményre, és azt mondja azt kérem helyett: őt kérem! Még mindig jobb, mint mikor így szól: Lesz egy sütemény. Kiütést kapnak ettől egyes eladók, vendéglátósok. Lesz, ha megsütik, kitöltik, elkészítik, becsomagolják.
Az újonnan terjedő „őt kérem” formára többen felfigyeltek.
Vajon honnan ered ez a szokás: megszemélyesíteni a tárgyakat? Londonban élő költőnk, Gömöri György elcsodálkozott ezen a magyarországi nyelvi jelenségen, nyelvi kannibalizmusnak nevezte. Igen, a magyarok megszemélyesítik a zsömlét (őt kérem), s azután elfogyasztják, vagyis kannibálok. Az őket személyes névmással lehet visszautalni (főleg hangsúlytalan helyzetben): itt vannak a jelentések, fusd át őket; egyes számú formában azonban nem használtuk: itt a jelentés, fusd át (őt). De most már lehetséges az azt kérem helyett azt mondani egy zsömlére: őt kérem.
A főnevek helyettesítése tudott, ismert, látott dolog esetén természetes.
Ha azonban nem világos az utalás, akkor támad némi félhomály. Így szól az alapvicc: A kapitány leszól a fűtőnek: Mennyi? A fűtő válaszol: Negyven. A kapitány megrökönyödve: Mi negyven? A fűtő: Mi mennyi?
Székely viccek egész sorozata fakad az utalás hiányosságaiból. Például: Mit mond a székely, ha meglát egy sündisznót? Na ez most vagy valami, vagy megy valahová. Ma már bármire mondhatjuk, ha nem ismerjük, nem értjük: Na ez most vagy valami, vagy megy valahová. Egy másik hasonló tréfás mondás ugyancsak utal a meghatározás bizonytalanságára: Szevasz, van nálatok terasz? Van egy, de az nem az. Egy másik viccben az öreg székely nem biztos a dolgában, de meg akar felelni az elvárásoknak: Öregapám, látott már antennát? Hát láttam is, meg ettem is. De hát az fémből van. Akkor csak láttam.
Ha nem tudunk azonosítani, értelmezni egy épületet, akkor a kommentelők körülírásokkal próbálkoznak: lerágott csont, a húst már megették; egy félig megzabált sült oldalas, oszlófélben lévő dinoszaurusz-tetem törzse; egy pontos mása a hogyishívják izéjének, miután már túl van mitoménmi izéjén; nem tudom, hogy mi, de nagyon drága lehet… A hogyishívják és a mittudomén mondatszók tipikus fogalomhelyettesítők. További gyakori példák: izé, bigyó, dolog, valami, akármi, akármicsoda, mifene, etvasz. A bonyolultabb eszközökre is ilyesmiket mondunk: bizgentyű, ketyere, kütyü. A bizonytalanságnak létezik költői megfogalmazása is, például Dsida Jenő Valami eltörött című versében: Valahol valami eltörött, / valahol valami nincsen rendjén.
Felhívták a figyelmemet arra a nyelvi jelenségre, hogy
egyre többször hallani hiányos, utalásos, mutogatásos beszédet.
A szakmát tanulók közül sokan nem tudják megnevezni a tárgyakat, ezért ilyesmiket mondanak: azt oda, emezt meg ide. A mester olykor visszakérdez: mit hova? Egykori élővilág-tanárnőm mondta mindig: nem ilyen meg olyan, hanem mondd meg, hogy milyen. Számtantanárnőm pedig sokszor hangoztatta: definiáljuk a fogalmakat. Egyesek így figyelmeztetnek a jelzésszerű beszédmódra: Látod-e még azt, amit nézel, vagy már csak annyit tudsz, hogy ott az, van? Hozzáteszem, hogy ami totyog és hápog, az bizonyára kacsa.
