A szatmári Anarcson, a Czóbel Minka-kúriában nyári anyanyelvi pikniket rendeztünk. A piknik része a nyelvi kérdés-felelet. A közeli Aranyosapátiból származó lány a következőt kérdezte: Helyes-e, ha azt mondom, hogy: mikor jössz nálunk?

XXXX

Z vagy Sz – az mindegy? Nos, természetesen nem, ám nem mindig volt ez így, különösen a helységneveknél. De hogy is van ez és miért?

A közlés kezdetleges formája volt a mutogatás. Majd megjelentek az első, sokféle jelentésmozzanatot magukba olvasztó alapszavak, valójában mondatszók. Akaratot, indulatot, helyzeteket fejeztek ki. Ma is használunk efféléket: íme, lám, csitt, jaj, ühöm, nesztek.

Használunk-e még kaszát a kaszáláshoz, és vajon ,,kaszálunk-e" vele annyit, hogy megérje? Na és az uzsonna délelőtt van vagy délután? Egyforma szavaink bizony előfordul, hogy nem ugyanazt jelentik.

Tudunk róla, hogy szeretjük a túlzásokat. De sokszor már észre sem vesszük, mikor tesszük. Hiszen a túlzás ereje a túlhasználatban elkopik. Ahogy a mondás tartja: a kevesebb néha több?

Vannak olyan szavaink, amelyeket jól ismerünk ragozottan – de az alapszóról, amiből keletkeztek, esetleg már fogalmunk sincs, mit jelenthetnek. Ilyenekről is esik szó nyelvőr rovatunknak ebben a cikkében.

Nyelvőr rovatunkban a mély hangrendű „i”-vel foglalkozik a szerző, és sokat megtudhatunk Vid község nevéről, annak eredetéről. Izgalmas búvárkodás nyelvünk múltjában-jelenében.