Régen történt. Egyetemista koromban néprajzi gyűjtésen, értsd: anyaggyűjtésen voltunk a Közép-Tisza-vidéken. Én a juhászat és a kosárfonás témában gyűjtöttem néprajzi és nyelvjárási anyagot. Egyik este Tiszadorogmán csónakkal keltünk át a Tiszán. Helybeli fiúk eveztek, beszélgettünk. Kiderült, hogy előző nap náluk végeztem a néprajzi gyűjtőmunkát. Nálatok gyűjtöttem, mondtam. Kikerekedett szemekkel néztek rám: Te, nálunk gyűjtöttél? Az lehetetlen! A gyűjtés náluk szénagyűjtést jelentett.
Eszembe jut Ratkó József Egy ágyon, egy kenyéren című szép versének négy sora: „egy földön, egy hazában, / égve egyforma lázban, / hidegben, nyári lángban, / egyforma szó a szánkban…” Egyforma szó a szánkban, de mennyire jelenthet egyikünknek mást, esetleg többletet.
A minap történt Muravidéken. Vendéglátóim mondták, hogy nagy a kert, kaszálni kell a füvet. Nem látok ma már kaszáló embert, belőlük sem néztem ki a kaszálást, megkérdeztem, hogy bírják. Jó ideig elbeszéltünk egymás mellett, mire kiderült, a
Muravidéken a géppel való fűnyírást is kaszálásnak nevezik.
A gyakorlat (fűkaszálás) ugyanaz, csak az eszköz változott (hagyományos kasza helyett fűkasza vagy fűnyíró). Utóbbi nyomán ma már inkább fűnyírásról beszélünk. Hogy a kaszálásnak van egy egészen új jelentése is, arra még véletlenül sem utaltam, nehogy összezavarjam őket. Ez pedig a következő: gyorsan, könnyedén nagy jövedelemre, haszonra tesz szert valaki.
Ugyancsak a minap történt Partiumban. Egyetemi hallgatóinknak tanár kollégáim szerveztek szakmai napot. Reggel mentünk el a közeli Bihardiószegre. Alighogy megérkeztünk, mondták, hogy kezdjük uzsonnával. Uzsonnával? Nekem kerekedett ki a szemem. Az uzsonna az én szótáramban kisebb délutáni étkezés. Délelőtt tízórait szoktunk fogyasztani. Partiumi ismerőseim ragaszkodtak hozzá, hogy délelőtt uzsonnázzunk. Utánanéztem, s valóban nekik is igazuk volt: az uzsonna egyes helyeken valóban jelenti a tízórait is. Partiumban például kizárólagosan. Megkérdeztem a Muravidéken, hát ott is uzsonna a tízórai. A gyerekek tehát uzsonnázhatnak, vagy uzsiznak délelőtt és délután is. Az uzsonnáravalót, vagyis a szencsit, szenyát nem is hoztam szóba, mert a nagymama szótárában egyik sem szerepel, viszont
a szenya már a fiatalok nyelvében is két dolgot jelent: szendvicset és szemetet.
Például az „Adj egy harit a szenyádból” esetében az előzőről, a „Ne légy szenya” előfordulásban az utóbbiról van szó.
A mamán már nem is csodálkozom. A mama nekem az anya, a mamám az édesanyám. Ahogy József Attila versében is: „Már egy hete csak a mamára / gondolok mindig, meg-megállva…” Felnőttkoromban kellett megtanulnom, hogy bővülő családomban a mama kizárólag a nagymama. Ha a mama került szóba, az bizony a kaposvári nagymamát jelenti. Az anya az édesanya, a mama a nagymama. Mennyi szó érkezik a szerelem, majd pedig az összeköltözés szárnyán: „Egy ágyon, egy kenyéren, / szemünkbe hulló fényben, / tétovázó sötétben, / szerelem fenyvesében”. Különösen, ha távolabbi helyekről származnak a szerelmesek. Hozzák magukkal a családi szavaikat.
Ugyanannak az ételnek, a zsírban sült reszelt krumplinak tucatnyi neve van a magyarság körében:
tócsni, lepcsánka (lapcsánka), recsege, lapótya, gánica, rösztike, bodag, berét, cicedli, dödölle… Lelki szemeim előtt megjelenik a feleség, aki cicedlit készít, a férje viszont csak a lepcsánkát ismeri.
S ha már Ratkó József szép versét hoztam példaként, érdemes a két utolsó versszakot is idézni, mert ebben benne van magyarságunk, különbözőségünk, vitáink, és természetesen örök egyességünk: „torkot fájdító perben / tanúként egymás ellen, / homlokod melegében, / homlokom melegében, // zárva eleven kőbe, / lélekben összenőve, / gyönyörű csecsemőnkre, / ráhajlunk az időre”. Anyanyelvünk is ráhajlik az időre: kaptuk, hordozzuk, alakítgatjuk, formálgatjuk így-úgy, és továbbadjuk – a csecsemőknek, valahogy.
Ratkó József versét a Kormorán együttes remek feldolgozásában itt hallgathatják meg. Az 1981-es győri Kaláka Fesztiválon hangzott el.
