A fürdőben az öltözőfülkére az van írva: váltókabin. Ha ilyesmit olvasok, mindig bujkál bennem a kisördög. Mit váltanak itt? Míg átöltözöm, Karinthy Frigyes egy gondolata jut eszembe: „Különben pedig mit jelent az, hogy Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank? Ez éppen annyit jelent, mint a Végtelenség.” (Részlet az Unalom című karcolatból.) A továbbiakban is a nehezen érthető, ezért egyénileg is (félre)értelmezhető kifejezésekről lesz szó.

Ugyanabban a fürdőben az úszómesterek pólójára egy ideje az van írva: uszodamester. Az úszómester mindenki számára világos volt: nem azt jelenti, hogy mester az úszásban, vagy hogy jól úszik (persze ez sincs kizárva), hanem annyit jelent, ő felügyel az uszodára, és ha valaki fuldokolni kezd, akkor kimenti. Ehhez képest pontosabb az uszodamester megnevezés? Valami hasonló pontosítási folyamat játszódott le a kalauz és a jegyellenőr, az ügynök és a termékmenedzser, a titkárnő és az irodai asszisztens, sőt irodavezető kapcsán. A vécés néni anyagcsere-menedzser elnevezése természetesen már a jelenséggel tréfálkozók játéka.

Egykori tanítványomnak, Nyers Gyulának nemrég elbeszéléskötete jelent meg Az élményelemekre ráülni tilos! címmel (Napkút Kiadó, Budapest, 2023). Ebben egy strandjelenetről van szó, úszómesterrel(!), nyakzuhannyal és a figyelmeztető feliratban szereplő kifejezéssel: „A vízbe ugrálni, A medencében enni, Az élményelemekre ráülni tilos!” A főhős soha nem olvasta el a táblafeliratot, viszont a meleg vizes medence szélén meglovagolta a nyakzuhanyt (az élményelemet?).

Elsőajtós járat – ezzel a felirattal közelítenek egyes (troli)buszok.

Valószínűleg mindannyian értjük, holott lehetne vele kötözködni. Mi az, hogy elsőajtós? Hiszen van több ajtója is. Tehát alapvetően többajtós járat. Persze tudjuk, hogy mit jelent: az elsőajtós járatra az első ajtón kell (lehet) fölszállni. És még azt is magában foglalja a megnevezés, hogy ott kell jegyet váltani vagy bérletet felmutatni. Nem kétértelmű ez a megnevezés, hanem egyenesen sokértelmű, és ezeket a jelentéseket mind-mind tudni kellene és bele kell érteni a rövid feliratba. Az ember azonban nem szótárral a kezében jár-kel. Tapasztal, olvas, hall valamit, és abból következtet. Néha rosszul. Egy magyartanár mesélte, hogy a Bánk bán kapcsán megkérdezte a diákoktól, mit jelent a drámában szereplő pártütés szó. A diákok nem tudták, valaki azt mondta, talán viccesen, hogy ütik a pártot. Ma már valóban nem használjuk a pártütés szót, de a drámából azért eléggé egyértelműen kiderül, hogy a pártütők valójában lázadók.

Bizonyára sokan nem értik, és csak találgatni tudják, hogy mit jelent: magánénekes.

Szó szerint azt jelentené, hogy magának énekel, pedig nem. A magánénekes nem tagja az énekkarnak, hanem szólistaként szerepeket énekel. És az egyetemi magántanár (ritkán adott felsőoktatási cím) sem azt jelenti, hogy magának tanít. Az egyetemek a doktori fokozattal rendelkező óraadó (tehát külsős) szakembernek magántanári címet adományozhatnak. De ha valaki egyedileg tanít, magánórákat ad, bizony az is magántanár. De nem egyetemi. Egyetemi ember vagyok, régóta nem lepődöm meg azon, hogy az egyetemi fokozatok és beosztások a társadalom nagy része számára ismeretlenek. A nem egyetemi emberek úgy gondolják, hogy mindenki, aki az egyetemen tanít, az egyetemi tanár, az adjunktus és a docens pedig valami kiemelkedő fokozat. Ezzel szemben a ranglista más: adjunktus, docens és egyetemi tanár (csak az utóbbit szólítják professzornak), és vannak még belépéskor tanársegédek is. Természetesen a tanársegédek is egyetemi oktatók! Hogy az ő rangjukat mennyire nem értékelik, mutatja az egykori, katonaemlékeimből is ismert bevonulós vicc: Megkérdezi az őrmester a bevonulóktól: – Maga mi civilben? – Jelentem, tanár vagyok! – És maga? – Én is tanár vagyok! – És maga? – Jelentem, én tanársegéd vagyok! – Hát igazán összeszedhette volna magát! A többiek mind tanárok, maga meg csak egy tanársegéd!