A 2020-as kerettantervet tanulmányozva átgondoltam Katona József művével összefüggő több mint tizenöt éves középiskolai tanári tapasztalataimat.

Harminc évvel a rendszerváltás után még mindig adósak vagyunk, adósak a politikusaink a modern polgári társadalom kialakításával.

Jeszenszky Géza a Magyarország és a Nyugat: viszonzatlan szerelem? című írásában (Országút, 9. szám) méltatta a nemzet nyugati elkötelezettségét. Okfejtését kifogásolva Kulin Ferenc az alábbi cikket írta. A vita könnyebb követhetősége érdekében nyomban utána közöljük Jeszenszky Géza viszontválaszát. Ez nem jelenti, hogy az Országút szerkesztősége állást foglalna a vitában, lezárná azt, sőt, ellenkezőleg: bízik abban, hogy e fontos kérdést további hozzászólások árnyalják.

Éles támadást intézett az elmúlt hetekben a Magyar Nemzet hasábjain mások mellett Szakács Árpád, Domonkos László, Szentesi Zöldi László, Ágoston Balázs a magyar történettudomány műhelyei és tagjai ellen, mert azok tudománytalannak tartják Raffay Ernő szabadkőművességet leleplező írásait. A támadást Ungváry Krisztián hasonlóan éles hangú cikkben utasította el. A hazai történettudomány védelmében az Országút most a következő írást teszi közzé.

Trianon traumája nyomán némely jobboldali véleményvezér az utóbbi hónapokban éles támadást intézett számos magyar történész ellen. Érvelésükkel nemcsak azt tanúsítják, mennyire nincsenek tisztában az ok-okozati összefüggésekkel, környezetünk politikai gondolkodásával és realitásaival, hanem azt is, hogy semmibe veszik a magyar rendszerváltozást elindító szellemi folyamatokat.

Az értelmiség mindig hattyúlakomán van, hattyúlakomázik.

A Nyugat egy-másfél év alatt minden tekintetben elfogadta hazánkat mint stabil nyugati államot.

Ha itt politikai vita folynék, akkor az érvek változtak volna, a bizonyítékokat nem hagynák figyelmen kívül, az oroszlán együtt heverne a báránnyal, a feltevések és a cáfolatok burjánzanának, s ott tolongana mindenki virágaival Karl Popper sírjánál.

Fontos állomása jelenkori építészetemnek, de inkább emberi, morális hozzáállásom formálódásának a Kossuth téri Szabad György Irodaház épülete. A csaknem négyévi tervezés tiszteletre, szerénységre, önmérsékletre és alázatra tanított. Rá kellett jönnöm, hogy vannak olyan helyek és pillanatok, amikor félre kell tenni a kőbe vésett tudományos elméleteket, a charták ajánlásait, a „kifinomult” és mértékadó kortárs építészeti vonal (ahová én is tartozónak érzem magam) íratlan elvárásait. De félre kellett tennem a személyes ambíciókat is, és – vállalva az esetleges „virtuális megkövezést” – azt kell csinálnom, amit a történelem, a hely aurája, múltja és egy másik épület (az Országház) súlya, „ereje”, kisugárzása kér, követel, diktál.

Nagy költőként olvassák-e ma Ady Endrét, nem tudom. Számomra egyértelműen óriás, ám szemléletem – mindig történész lettem volna szívesebben – távol áll a manapság szinte elvárt nyelvi, poétikai, prozódiai, narratológiai móditól, a „szövegirodalom-mámortól” – az ilyen megközelítésnek legalábbis a primátushoz való jogát nem veszem tudomásul; ízlésem tiltja.

Március 11-én döntést hozott a kormány: a koronavírus-járvány terjedésének megelőzésére rendkívüli jogrendet, veszélyhelyzetet hirdetett az ország teljes területére, és megtiltotta a száz főnél nagyobb beltéri, valamint az ötszáz főnél nagyobb kültéri rendezvények megtartását. Az új helyzet különösen érzékenyen érintette a vidéki színházakat, hiszen elmaradtak a tervezett új bemutatók, a műsoron szereplő előadások, a nyári fesztiválok és a lekötött vendégjátékok is, mindez a bevételek kiesését is magával hozta. Mit csinál a színház az „ínséges időben”?

Sándor L. István nemrégiben elhangzott karakteres kijelentése bizonyára többeket késztet állásfoglalásra, véleménynyilvánításra. Jómagam az elmúlt mintegy huszonöt évben elsősorban ifjúsági irodalommal, majd ifjúsági színházzal foglalkoztam (drámatanárként, illetve nemrégiben szerzőként), így álláspontomat elsősorban e terület felől nézve fogalmazom meg.

Még hivatalba sem lépett az új amerikai elnök, a demokraták már jócskán az elmozdításán törték a fejüket… Ha az impeachmentet bűnvádi eljárásként vagy más hasonló, objektív mércéjű jogalkalmazásként tüntetik fel, az nem segíti, hanem éppen ellenkezőleg, megzavarja az intézmény valódi funkciójának megértését.

A két világháború közötti neobarokk építészet legutolsó példája érdekes módon 2019-ben épült fel – tudniillik a Kossuth téri Szabad György Irodaház. Az 1928-ban Hültl Dezső által tervezett homlokzat mögé bújtatott, belső koncepcióját tekintve azonban merőben eltérő épület értékelése a jelen cikknek nem célja, de a körülötte kialakult vita aktuálissá teszi e sok szempontból félreértelmezett stílus bemutatását.

Egy rendhagyó elnökség rendhagyónak tekinthető időszakán van túl az Egyesült Államok – legalábbis hivatalosan. A Demokraták (szigorúan nem kisbetűvel írt demokraták) többsége szerint a Szenátus részrehajló módon nem folytatta le a vizsgálatot az elnök elleni impeachment- (felelősségre vonási) eljárás felsőházi szakaszában, így a testület nem tett eleget a kötelességének. Ennek megfelelően Jerrold Nadler, a Képviselőház Igazságügyi Bizottságának demokrata párti elnöke kijelentette, hogy ők tovább folytatják a vizsgálódást, s beidézik azokat, akiket nem volt módjuk korábban meghallgatni, többek közt John Bolton volt nemzetbiztonsági tanácsadót. A vizsgálat folytatásának legfőbb célja Donald Trump és a Republikánus Párt felelősségének további feszegetése a 2020. november 3-i elnök- és kongresszusi választások előtt; azaz egyértelműen politikai cél, mint ahogy maga az impeachment is az volt az alkotmányos jogokat és a „fékek és ellensúlyok”-at érintő – részben álszent – aggályok miatt.

Soha ennyi pénzt – hazait és európait – nem fordítottak műemlékekre Magyarországon, illetve magyar közpénzt a szomszédos országok magyar vonatkozású műemlékeire, mint ma. A hatalmas beruházási hullám, amely ráadásul az ország legjelentősebb műemlék-együtteseit is érinti, továbbá az ehhez kapcsolódó harcos emlékezetpolitikai törekvések kétségtelenné teszik, hogy a korszakot fémjelző jelenségről van szó. Indokolt tehát a háttérben lévő kulturális környezet és intézményrendszer vázlatos számbavétele.