Magyarország sajátos, viharos történelme az elmúlt száz esztendő során folyamatosan politikai, társadalmi és gazdasági alkalmazkodásra kényszerítette a különböző nemzedékeket. A legutóbbi nagy átalakulás, az 1989/90-es, a parlamenti demokráciát helyreállító, a piacgazdasági viszonyokat újrateremtő átmenet során sem volt ez másként. Harminc év távlatából érdemes visszatekinteni arra, milyen társadalmi változásokkal, következményekkel járt a politikai átalakulást követő átmenet. Hogyan változott a társadalom szerkezete, az egyes csoportok összetétele és helyzete? Mindez azért fontos, mert ezt végiggondolva közelebb juthatunk annak a megválaszolásához, vajon lehet-e modern polgári társadalomról beszélni napjaink Magyarországán.

Ha időben, térben és strukturális megközelítésben elemezzük azt, ami a magyar társadalommal az 1990-es években és azóta történt, akkor a demográfiai trendekre tekintve jól látható, hogy egyrészt folytatódtak a korábban kibontakozott folyamatok, másrészt a magyar társadalom jelentős csoportjainak alapvetően megváltozott a demográfiai magatartása. A népesség fogyása 1981-ben kezdődött, és immár négy évtizede tart. Vagyis az ország humán erőforrása jelentősen, 936 ezer fővel csökkent negyven év alatt. Miközben a születések száma közel harminc százalékkal, évi 9-10 ezrelékre esett vissza, a halálozások száma a rendszerváltást követő években magas, 12-14 ezrelékes szinten stagnált, az ezredforduló óta az átlagos éves fogyás negyvenezer fő körül ingadozik. A népességfogyás hátterében hosszú távú hatások érvényesülnek, évtizedek óta folyamatosan csökken a szülőképes korú nők száma, ami rontja az egyszerű reprodukció elérésének az esélyeit. Emellett, mint mindenhol a világ fejlett részein, Magyarországon is alapvetően megváltozott a női önkép és szerepfelfogás, s részben emiatt is az első gyermekvállalás átlagos életkora a harmincadik életév felé tolódott. Ez pedig önmagában szintén mérsékli a második gyermekvállalás hajlandóságát. A magyar társadalom lélekszáma a rendszerváltozás folytán nem módosult érdemben, a családformák viszont pluralizálódtak, a házasságkötések száma trendszerűen mérséklődött, az élettársi kapcsolatban élők száma ugyanakkor jelentősen és folyamatosan nőtt, még inkább általánossá vált az egy-két gyermekes családmodell, lassan emelkedett a nők és férfiak születéskor várható élettartama, és folytatódott a magyar társadalom elöregedése. Ez utóbbi komoly kihívást és feladatot jelent már rövid, illetve középtávon a biztonságos nyugdíj- és egészségügyi ellátás fenntarthatóságának a szempontjából. Különösen úgy, hogy az aktív keresővé váló fiatal generációk létszáma évtizedek óta csökken. Ugyancsak fontos kérdés az is, hogy az 1990-es években és a 2000-es évek első felében még nem jellemző, ám az ezt követő évtizedben felerősödött és tömegessé vált kivándorlás miként érinti nemcsak az ország lélekszámát, hanem a magyar társadalom humán erőforrásainak a minőségét. A kérdéssel foglalkozó kutatások szerint az már ma is tudható, hogy az országot elhagyó mintegy három–ötszázezer ember nagy része a húszas-negyvenes generációk magas iskolázottságú és jól képzett tagja.

A népességfogyás alapvetően természetes tényezőkkel magyarázható, de abban, hogy lassan növekvő dinamikájúvá vált, szerepe, felelőssége volt és van annak is, hogy a rendszerváltozást követő kormányok nem kezelték valóban anticiklikus, stratégiai kérdésként, így nem tudtak komplex népesedési és szociálpolitikai programot alkotni. Az egyes ciklusokban megtett intézkedések vagy nem bizonyultak elég hatékonynak, vagy olyanoknak nyújtanak támogatást, akik arra nem szorulnak rá, a valóban rászorulók alacsony jövedelmük miatt pedig nem tudják igénybe venni, ezért az egyes lépések demográfiai hozadéka igen csekély. Így napjainkra lényegében már elveszett annak a lehetősége, hogy legalább a fogyás mértéke tartósan mérsékelhető legyen, ha már a fogyást - a demográfiai tényezők természete miatt - belátható időn belül nem lehetséges visszafordítani.

A térbeliség szempontjai felől közelítve: a rendszerváltás társadalmi hatásai már sokkal nagyobb, erőteljesebb törést jelentenek a késő Kádár-kor viszonyaihoz képest. Hiszen a piacgazdasági átalakulás párhuzamosan zajlott a de- és posztindusztrializációval, valamint a globalizációs folyamatok kibontakozásával, ami teljesen átrajzolta a magyar településhálózatot gazdasági és társadalmi értelemben. Az államszocializmus túlfűtött iparosítása során létrehozott, állami támogatás nélkül gazdaságosan nem üzemeltethető, nyersanyag-kitermelő és -feldolgozó ipari üzemek jelentős része az 1990-es években megszűnt. A Mecsektől Budapesten át Miskolcig húzódó ipari területek bányáinak és gyárainak a bezárása nemcsak tartós munkanélküliséget okozott az érintett településeken – Komlón, Tatabányán, Salgótarjánban, Ózdon, Miskolcon, hanem a több évtizedes korszakot véglegesen lezárva, állandó válságövezetekké tette ezeket a településeket és vonzáskörzetüket. A gyárak bezárása a megélhetés megszűnésével együtt a lokális társadalmi integrátor kiesését is jelentette, amit az esetlegesen a helyükre lépett, kisebb-nagyobb vállalkozások már képtelenek voltak betölteni. A társadalmi dezintegráció felerősödésével együtt járt a nagyarányú elvándorlás, a tömeges elszegényedés,  az alacsony jövedelmi szint, a hiányos és töredezett helyi társadalmak kialakulása. Mindezek következtében egyre markánsabbá váltak a regionális és településeken belüli szegregációs folyamatok, amelyek számos helyen szegény és/vagy etnikai gettók kialakulását okozták.

 


/Tatabánya Mésztelep 1981. Fotó: Dallos István/

A magyar falvak döntő többségében a gazdasági átalakulás, a mezőgazdasági termelés rendszerének a megváltozása, az államszocializmus évtizedeiben viszonylag sikeres nagyüzem és a háztáji, kistermelő gazdaságok szimbiózisának a megszűnése, a termőföldek magánosítása okozott alapvető változásokat az átmenet időszakában. A csak mezőgazdasági termelésre szakosodott falvak esetében többé-kevésbé párhuzamosan zajlott le a téeszek megszűnése, az új mezőgazdasági vállalkozói réteg kialakulása. A téesz résztulajdonjegyek és a kárpótlási jegyek felvásárlása lehetővé tette az erősödő vagyonkoncentrációt, ami a többségében felszámolódó termelőszövetkezetek foglalkozási kötelezettségének a megszűnésével együtt jelentős falusi szegény csoportok kialakulását is okozta. Azokban a falvakban, ahol korábban a helyi vagy a közeli településen levő téesz volt az egyetlen munkáltató, tartós munkanélküliség alakult ki, amit az új, egyre kevesebb képzetlen, gyalogmunkát igénylő agrárvállalkozások nem tudtak önmagukban felszámolni. Ezek a – többek között - határ menti aprófalvak, a Közép-Nyírség települései az államszocializmus egykori ipari régióival együtt bekerültek a tartósan leszakadó térségek közé, ahol lényegében évtizedekre megállt az idő. Az itt élők kisebb része elvándorolt, másik része ingázóvá vált, többsége viszont tartósan berendezkedett a segélyre, közmunkára és feketemunkára alapozott mindennapi túlélés stratégiájára.

A vesztes területek mellett természetesen voltak olyan régiók, városok, amelyek némi átmeneti válság után a nyertesek közé kerültek. A részben a privatizációval ideérkező, részben az új befektetési lehetőségeket kereső multinacionális vállalatok számára a jó infrastruktúrával rendelkező, gyorsan elérhető és képzett, olcsó munkaerővel rendelkező települések váltak célponttá. Az átmenet évtizedében és a részben azt követően kibontakozó részleges újraiparosítás során így került a nyertes települések közé például Győr, Székesfehérvár vagy Kecskemét.

Látható tehát, hogy a rendszerváltás során és az azt követő évtizedekben Magyarország térbeli szempontból (is) átértékelődött és újrarendeződött. Erre a folyamatra, ahogyan azt többek között az alacsony iskolázottság és foglalkoztatottság, a jövedelemeloszlás, valamint a fogyasztóerő térbeli eloszlását vizsgáló adatok mutatják, a területi egyenlőtlenségek jelentős növekedése volt a jellemző. A leszakadó települések és régiók napjainkban
többé-kevésbé összefüggő övezetet alkotnak Nógrád megyétől Heves megye északi részén, Borsod-Abaúj-Zemplénen át a Nyírségig és Békésig, és ezt a dél-dunántúli térség egészíti ki.  Ez lényegében egy „másik Magyarország”, ahol, szemben a nyertes településekkel, erős a szegregáció, gyengék és csonkák a lokális társadalmak, és az ott élők többsége alapvetően kiszolgáltatott helyzetben, a szegénység mindennapos fenyegetésében él. Ezekben a térségekben koncentrálódik a 90-es évek elejétől gyorsan növekvő, majd magas szinten állandósuló s az utóbbi években valamelyest mérséklődő létszámú szegények és mélyszegények jelentős része.

Ha a harmadik tényezőt, a rendszerváltás társadalomszerkezeti hatásait vizsgáljuk, akkor egyrészt jól látható, hogy ebben az esetben sem előzmény nélküli változásokról van szó, másrészt pedig igen radikális átalakulások zajlottak le. A foglalkozási szerkezet elemzése azt mutatja, hogy már a 80-as évek végén érzékelhető volt egyrészt az iparban, építőiparban és a bányászatban foglalkoztatottak, valamint a mezőgazdasági keresők számának a mérséklődése, valamint a szolgáltató szektor létszámának a növekedése és az államszocializmus rejtett munkanélküliségének nyílttá válása. Az 1990-es években a szektorális átrendeződés igen dinamikussá, a munkanélküliség pedig tömegessé vált. A piaci átmenet során és következtében közel másfél millió fővel, három és fél millió közelébe zuhant vissza az aktív keresők száma. A munkanélküliek száma több mint hétszázezer fővel a 90-es évek első felében érte el csúcspontját. A helyzet ezen a téren az évtized második felétől javult, az ezredforduló időszakában munkanélküliségi ráta tíz százalék körüli értékre csökkent s ezen a szinten maradt egészen a 2008-as válságig, amikor ismét jelentősen emelkedett, majd a 2010-es évek közepétől kezdett csökkenni, és az évtized végére érte el a három-négyszázalékos szintet. A foglalkozási szerkezetet pedig egyre inkább a posztindusztrializációs folyamatok határozták és határozzák meg, hiszen a munka természetének részleges átalakulása miatt is, az infokommunkációs gazdaságban a kereskedelem, az információtechnika és a kommunikációs ágazatok váltak a legjelentősebb foglalkoztatókká. Ezzel szemben a közvetlen termékelőállításban részt vevők száma folyamatosan csökken(t).

A társadalmi (újra)tagolódásnak 1990 után vált ismételten – nyilvánosan is – meghatározó tényezőjévé a magántulajdon, a magántulajdon-szerzés és -felhalmozás képessége vagy másként fogalmazva a jövedelemtermelésre alkalmas javak birtoklása. Bár Magyarországon, a szovjet tömb országai között egyedülálló módon, már 1982-től lehetséges volt kisméretű, jogi személyiség nélküli társas magánvállalkozások létrehozása, a tulajdonviszonyok megváltozásának folyamata igazából 1988-tól bontakozott ki, megelőzve a politikai átmenet eseményeit. A magánosításnak és a vállalkozás szabadságának köszönhetően a 90-es évek végére meghatározóvá vált a magántulajdon szerepe és aránya a magyar gazdaságban, illetve kialakultak a különböző létszámú kis-, közép- és nagyvállalkozói csoportok. Meg kell jegyezni, hogy ezeknek kisebb része már a 80-as években elindította a vállalkozását, és a politikai-jogi korlátok megszűnését követően növekedett dinamikusan saját erőből vagy a magánosításban történő részvétele révén. 

A vagyon mellett a jövedelem, a kulturális (iskolázottság, képzettség) és a kapcsolati tőkék játszottak fontos szerepet a szerkezeti átalakulásokban, az egyes csoportok, emberek társadalmi helyváltoztatásában. Az is jól látható, hogy a 90-es években nagyon intenzív volt a társadalmi mobilitás, milliók vesztették el korábbi pozíciójukat, és váltak vesztessé, illetve több százezres csoportok kerültek relatíve vagy ténylegesen jobb helyzetbe, a nyertesek közé. A 2000-es évek elejétől a mobilitási csatornák és lehetőségek fokozatosan bezárulnak, és e tendencia megállítására irányuló határozott törekvés vagy szándék nem tapasztalható például egy megfontolt, modern oktatáspolitika kialakítása és kormányzati ciklusoktól független fenntartása révén.

A rendszerváltás következtében jobban láthatóvá váltak és növekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek, amelyek a 2000-es és 2010-es években lényegében állandósultak. A társadalmi differenciálódás már a 80-as évek magyar társadalmában is érzékelhetően jelen volt, elegendő a legmagasabb és a legalacsonyabb jövedelmű rétegek közötti öt-hatszoros különbségre vagy a kor milliomosainak lassan többszáz főre növekvő számára utalni. Ám a folyamat dinamikája a 90-es években bontakozott ki a maga valójában, amikor viszonylag rövid idő alatt ez a mutató nyolc-kilencszeresére nőtt. A munkahelyük elvesztése és/vagy alacsony jövedelmük, alacsony nyugdíjuk miatt elszegényedők és az állandósult szegénység léthelyzetébe kerülők száma jóval magasabb volt, mint az életkörülményeiket stabilizálni vagy jelentősen javítani tudó nyerteseké. Ebben a „beragadó” társadalmi tagoltságban már lent és fent is igen gyakori a pozíció átörökítése: a szegénység több generáción keresztül tovább él és öröklődik, a vállalkozás az alapítókról az utódokra száll.

A társadalmi újratagolódás folyamatában teljesen átrendeződtek a különböző elitcsoportok. A politikai elit lényegében kicserélődött, ehhez hasonló radikális változás ment végbe a gazdasági elitben, a kulturális elitben ugyanakkor kisebb volt a cserélődés. A Kádár-kor utolsó időszakára jellemző általános középrétegesedés a 90-es években nem folytatódott, éppen ellenkezőleg, a társadalmi közép jelentősen karcsúsodott. Keveseknek adatott meg a felső-közép pozíció elérésének lehetősége, viszont sokan kerültek át az alsóbb társadalmi rétegekbe, és ugyancsak jelentősen nőtt a marginalizálódással fenyegetett, illetve a már ténylegesen marginalizálódott társadalmi rétegek létszáma és aránya is. Ebben a társadalmi tagolódásban az elmúlt két évtizedben sem következett be alapvető átalakulás, inkább csak időszakos, kisebb aránybeli és szám szerinti módosulások történtek. Mindez azt is jelenti, hogy a rendszerváltás hatására kialakult kiegyensúlyozatlan társadalomszerkezet tartós adottsággá vált. Hiszen az egyensúly megteremtésére hivatott középréteg meglehetősen töredezett, nem elég nagy létszámú, nincs elegendő anyagi ereje, társadalmi autonómiája, s túlságosan államfüggő ahhoz, hogy ezt a feladatát sikeresen elláthassa. Ráadásul ebből a csoportból, alacsony jövedelmük miatt, hosszú évek óta kizuhanóban vannak azok a tanítók, tanárok, egyetemi oktatók, akik a polgári mentalitás szocializációjában kulcsszerepet játszhatnának.

A sokan lent, kevesebben középen és kevesen fent társadalmi tagoltságnak a kialakulása a rendszerváltást követően, majd ennek kis módosulásokkal történő továbbélése alapvető módon meghatározza a magyar társadalmi viszonyokat. Ha a bevezetésben feltett kérdésre akarunk valamiféle választ adni, nevezetesen: lehet-e modern polgári társadalomról beszélni napjaink Magyarországán, akkor a tények ismeretében nehéz egyértelmű és határozott igennel válaszolni.  Fontos utalni arra, hogy bizonyos értelemben felemás vagy polgárjogok nélküli polgárosodásként értelmezték a magyar társadalomtudományban a 80-as évek gazdasági fejleményeit, az egyéni vállalkozás lehetőségeinek a fokozatos bővülését, azt a folyamatot, amikor a jogkiterjesztés nem fogta át a társadalom és a politika egészét.  1989/90 után ezek a korlátok szerencsére eltűntek, a jogállamiság kialakult, a társadalmi és politikai jogok korlátozások nélkülivé váltak, a vállalkozás szabadságát, illetve a magántulajdon biztonságát a törvények garantálták. Ugyanakkor a gazdasági átalakulásnak a többség által nem várt társadalmi ára sokakat kirekesztett a jogok gyakorlatának a lehetőségéből, másokat a megélhetési vagy éppen az érvényesülési stratégiák nem a jogkövető, hanem a – már a késő Kádár-korban is meglevő - jog megkerülésére is alapozott túlélési technikák követésére, továbbfejlesztésére ösztönöztek, immár a formálisan teljessé vált jogállami keretek között. Szintén fontos, hogy a Kádár-korszak társadalmi beidegződései, a csak formálisan létező jogállamiság, valamint a jog előtti egyenlőség, a társadalmi autonómiák és a szolidaritás hiányának tapasztalatai nem múltak el nyomtalanul. A jog és a törvények uralmának univerzális alapelvként való elfogadása és tiszteletben tartása, a jogkövető magatartás többek között ezért sem vált, válhatott általános társadalmi normává. Enélkül pedig nehéz a modern polgári társadalom létezését feltételezni. A rendszerváltáshoz fűzött ebbéli remények tehát igen szerény mértékben teljesültek, ami önmagában nem kérdőjelezi meg az átalakulás értelmét. Abban viszont, hogy milyen minőségűek voltak a változások, a társadalmi és a politikai szereplőknek is felelőssége van. Ez utóbbiak közül különösen azoknak, akik a hatalom birtokosaiként ennek a három évtizednek a nagyobbik részében meghatározták az átalakulás irányát és feltételeit.

/Grafika: Ráskai Szabolcs/