Legutóbb az Alaptörvény módosítása is egy újabb vitát generált arról, hogy az apa férfi, az anya meg nő, aminek lényege, hogy az azonos nemű kapcsolatokban apaként nem szerepelhet biológiailag nőnemű személy, és fordítva. Ezzel párhuzamosan az 1990-es évek óta Nyugat-Európában egyre erősebben tematizált kérdéssé vált és már hazánkban is megjelent politikai kérdésként a transznemű személyek (jogi) elismerése.
A nőnek születettek ezzel útelágazáshoz érkeztek. A fő kérdés immár az, hogy a nők újabb üvegplafonnal szembesülnek-e a XXI. században. Martina Navratilova, egykori világelső cseh-amerikai teniszezőnő olyan különleges problémára világított rá 2016-ban, amely a refeminizmus szükségességének lényegét adja: a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 2015 novemberében úgy döntött, hogy a magukat férfinak valló nők korlátozás nélkül rajthoz állhatnak a férfiaknak rendezett sportversenyeken, míg fordított esetben, a férfiból lett nőknek bizonyítaniuk kell, hogy az első versenyt megelőző tizenkét hónapban és a verseny során a megadott határérték alatt van a tesztoszteronszintjük.
A Nemzetközi Atlétikai Szövetség 2019-ben úgy határozott, hogy már elegendő csupán nyilatkozni a nemről, és nem szükséges a nemzeti jogi elismertség a versenyzéshez sem, azzal a feltétellel, hogy nők körében a tesztoszteronszint legfeljebb csak 5 nanomol lehet 1 liter vérben (tizenkét hónapos megfigyelési idővel). 2020 elején az egyik legbefolyásosabb amerikai feminista társaság, a beszédes nevű Női Felszabadítási Front (Women’s Liberation Front, angol mozaikszóval: WOLF) új kezdeményezést indított el. A szervezet a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak címzett, Mentsük meg a női sportot (Save Women’s Sports) címen nyílt levelet tett közé. A mozgalom legfontosabb célkitűzése az, hogy a 2021-re áttett tokiói olimpián nemváltoztató eljárásokon átesett férfiak ne állhassanak rajthoz a női versenyeken.
No, de honnan is indultunk, mit látunk, ha visszatekintünk az elmúlt évszázadra?
A katolikus Slachta Margit tevékenysége mérföldkő volt a feminizmus hazai terjedésében, hiszen a szerzetesi életmódot folytató Slachta 1915-től szerkesztette a Keresztény Nő című lapot, amelyet 1918-ban Magyar Nőre változtatott, és új alcímet is adott lapjának: A keresztény feminizmus lapja. A „keresztény” jelző elhatárolódás volt a radikálisan liberális feminizmustól, de a feminizmus vállalásával elhatárolódott a konzervatív, a nőket csupán családanyaszerepben elfogadó tábortól is (Balogh Margit, Rubicon, 2009). Ugyanebben az évben – egy vesztes háború után – Magyarország Európában hatodikként – Finnország, Norvégia, Dánia, Oroszország és Lengyelország után – terjesztette ki az általános választójogot a hölgyekre is 1918-ban.
Politikai pályafutásának csúcsán Slachta a Keresztény Nemzeti Egyesülés Párt színeiben lett parlamenti képviselő 1920-ban; a főváros I. kerületét képviselve első női képviselőként került be az Ország Házába. Két évig volt tagja az Országgyűlésnek, azonban politikai aktivitása ezt követően sem csökkent: folyamatosan szervezte a nők jogait és érdekeit képviselő és védő szervezeteket (Szociális Testvérek Társasága, Szentlélek Szövetség stb.). A második világháború alatt a munkaszolgálatosok és az üldözött zsidók érdekében tevékenykedett (például Heltai Jenőt és Gyarmati Fannit is bújtatta), ám a Sztójay-kormány betiltotta mozgalmát, a Keresztény Női Tábort. 1945 után újra országgyűlési képviselő lett, majd a kommunista hatalomátvételt követően emigrált.
A hazai feminizmus megjelenése sem volt minden előzmény nélküli. A Feministák Egyesületének (alapítva: 1904) egyik legádázabb ellenfele Kmetty Károly volt, aki 1907. január 15-i országgyűlési felszólalásában „vandalizmusnak” minősítette, hogy a hölgyek „természetes hivatásukból” kiszakítva egyetemen tanuljanak, ezért a felvehető női hallgatók számának korlátozását, sőt az egyetemre való beiratkozás lehetőségének eltörlését szorgalmazta. Mivel 1913-ban már négyszázharmincnál is több női egyetemi hallgató volt Magyarországon, gróf Apponyi Albert vélekedésével összhangban az első világháború évei alatt a fronton harcoló, távol lévő férfihallgatók miatt folyamatosan emelkedett a női hallgatók száma és aránya az egyetemeken. Ennek egyik folyománya lett az, hogy Lovászy Márton vallás- és közoktatásügyi miniszterként 1918. december 7-én kiadta a 206626/1918. számú híres rendeletét, amellyel a nők egyetemi felvételére vonatkozó valamennyi korlátozó intézkedést hatályon kívül helyezett, kimondva, hogy: „A nők ugyanazok mellett a feltételek mellett, mint a férfiak az egyetemek világi karaira, a műegyetemre és a jogakadémiákra beiratkozhassanak (…) és miután tanulmányaikat az érvényben levő szabályok szerint befejezték és a képesítő vizsgálatokat letették, részükre a képesítő oklevél kiadassék.”
Azóta eltelt egy évszázad, és a nők ismét hátrányos helyzetbe kerülhetnek az élet egyre több területén. A tokiói olimpiát támadó amerikai feministákkal (WOLF) szemben az Emberi Jogok Európai Bírósága már más úton jár, de ez sem volt mindig így. 1986-ban még többségi bírói vélemény volt a Rees versus Egyesült Királyságügyben az, hogy amennyiben elismernék a transzneműek jogait, akkor ez alapvetően változtatná meg a társadalmi és szociális nyilvántartási rendszereket, jelentős változásokat hozva a társadalom többsége számára is. Itt még azt mondták, hogy a hagyományos családmodell az ellentétes neműekre épül, és annak szabályozása szuverén állami feladat. 2002-ben a Christine Goodwin versus Egyesült Királyság-ügyben már a bíróság is megváltoztatta álláspontját, amikor kimondta: „egyértelmű és folyamatos nemzetközi trend a transzneműség elismerése”, hozzátéve azt is, hogy „nincs jelentős közérdeksérelem, ha a panaszos jogát elismerik”.
Nos, kérdéses, hogy „jelentős közérdeksérelem” felmerül-e az előbbi bírói esetnél akkor is, ha a társadalom majdnem fele ismét hátrányba kerül azokkal szemben, akik jogilag, nemváltoztatással válnak nőkké. Nőnek lenni nem lehet puszta jogi-adminisztratív kategória, hanem egy minőségbeli etikai-erkölcsi kérdésnek kell lennie azok számára, akik hisznek a (saját) nőiség(ük)ben, s abban is, amiért egykoron a feministák harcoltak: vállalhassák azt, ami a legfontosabb, azaz született nőkként is egyenrangúak legyenek a született férfiakkal, figyelembe véve a természetes és biológiai különbségeket, valamint az esélyek egyenlősége is biztosított legyen.
Miért fontos a refeminizmus az európai uniós jog tekintetében is?
A Lisszaboni Szerződés mellékletét képező, 2009. december 1-je óta hatályban lévő és az EU elsődleges jogát képező, az Európai Unió Alapvető Jogokról szóló Chartája (Alapjogi Karta) 3. cikkének 1. pontja kimondja, hogy mindenkinek joga van a teste sérthetetlenségéhez. A Charta 21. cikkelye rendelkezik a megkülönböztetés, ideértve a genetikai tulajdonság, születés és fogyatékosság alapján történő megkülönböztetés tilalmáról. Mindez azért is kritikus kérdés, mert jelenleg az emberi fajnak nincs a nemzetközi jogban elfogadott definíciója.
A refeminizmus nem más tehát, mint hogy biztosítani a genetikailag nők számára azt, hogy nem éri hátrány őket azért, mert nőnek születtek, egy olyan világban, amelyben a technológia számára egyre több akadály szűnik meg az emberi test vonatkozásában, hiszen ma már az ember–állat közti határvonal és a genetikai tulajdonságok is megkérdőjeleződhetnek, ha csupán személyes döntés kérdése lesz az, hogy ki mi szeretne lenni és milyen – például akár állati eredetű – tulajdonsággal akar rendelkezni az egyre fejlettebb géntechnológiának köszönhetően.
Az emberi faj megóvásának és jövőjének garanciája – utalva a Slachta által kidolgozott alapokra – a keresztény feminizmus, vagyis a tradíciókhoz visszatérő, középutas, a nők méltóságát és a családi életben a választásaikat tiszteletben tartó refeminizmus lehet.
