Az éves Müncheni Biztonságpolitikai Konferencia (Munich Security Conference, röviden MSC) idén februárban az egyik utolsó nagy rendezvény volt, amelyet még a COVID–19 kitörése előtt meg lehetett tartani. Noha a konferencia óta eltelt idő szinte kizárólag a világjárványról szólt, érdemes rögzíteni a nemzetközi esemény legfontosabb megállapításait és üzeneteit. Ahogy közeledik a pandémiából való kilábalás, egyre fontosabb látnunk, miként alakul a világ a koronavírus utáni időszakban.
Az MSC Európa alkalmasint legfontosabb magas szintű nemzetközi biztonságpolitikai konferenciája, s noha az utóbbi években már többezresre nőtt a résztvevők száma, jelentőségét nem a számok, hanem a résztvevők szintje jelzi: miniszterelnökök, miniszterek, a legjelentősebb nemzetközi intézmények és cégek vezetői gyűlnek itt egybe évente, hogy a nemzetközi élet legkiemelkedőbb fejleményeiről és a várható biztonsági kihívásokról hivatalos tárgyalóasztal nélkül fejthessék ki a maguk, illetve vitathassák társaik véleményét.
Az elmúlt évtizedekben az értekezlet mindig világosan felmutatta a Nyugati Szövetség erejét és összetartását, és nagyban elősegítette a vélemények összehangolását a nemzetközi élet aktuális eseményeivel kapcsolatban. A tavalyi MSC hozzászólásait már az összetartás hiánya határozta meg, az idei háromnapos rendezvény pedig egyenesen a vélemények és percepciók különbözőségével és ütközésével tűnt ki a sorból.
A mostani konferenciának már a címe is provokatívan hatott. A Nyugattalanság (Westlessness) angolul is a nyugtalanságra (restlessness) rímel, s angolul is éppoly nyakatekerten hangzik, mint magyarul. A kitalált szó azt a jelenséget hivatott kifejezni, amely az elmúlt években egyre gyakrabban merült föl komoly fórumokon és folyosói beszélgetéseken egyaránt: hol tartanak nyugatinak nevezett politikai, gazdasági és kulturális értékeink, mennyiben változtak, egyáltalán létezik-e még az a nyugati értékrend, amelyre alapozva a XX. század végére egyfajta nemzetközi és belpolitikai rendet, jogbiztonságot és erre alapuló vagy legalábbis erre törekvő nemzetközi stabilitást sikerült kialakítani Európa országaiban és a világ jelentős részén.
1989–90-ben ennek a nyugati, a szabadságot, demokráciát és piacgazdaságot egyaránt magában foglaló koncepciónak a sikerét láttuk a hidegháborút lezáró rendszerváltozásban és az utána megvalósuló nemzetközi fejlemények sorában. Sőt, olyannyira alapvetőnek, valódi alternatíva nélkülinek, mintegy magától értetődőnek tűntek ezek az értékek, hogy sok ország iskolarendszerében mára oktatni sem oktatják a történetét, elemeit, intézményeit, fejlődését, kihívásait, hibáit vagy éppen erényeit. Egy nemzedék – a Z generáció – nőtt fel mostanra ebben a hidegháború utáni békében és a posztmodern korszellem értékrelativitásában. Tagjai ebben az évtizedben kezdenek szavazókként hatást kifejteni, politikai szerepet vállalni. A döntéseiket és szavazataikat irányító értékek és tapasztalatok egyre inkább befolyásolják országaik sorsát. Nem világos még, hogy ez a folyamat mennyire vált szerteágazóvá, de nyilvánvalóan közrejátszott az idei amerikai elnökválasztási kampány során a Bernie Sanders mögötti generációs támogatásban. Látni való, hogy e fejlemény komoly következményekkel járhat többek között az USA belpolitikájára, de a nemzetközi kapcsolatok alakulására is.
A Nyugattalanság egyszerre fejezi ki tehát a nyugati értékrend gyengülését, hiányát, illetve a nemzetközi rendszerben mindinkább érzékelhető nyugtalanságot, amit e korábban meghatározó országcsoport távolmaradása vagy legalábbis hatóerejének csökkenése idéz elő. E két folyamat egymásra hatása egy külön tanulmány tárgya lehetne. Noha nem feltételezik egymást szükségszerűen, időbeli egybeesésük mély politikai és stratégiai kérdéseket vet fel.
Provokatív címet gyakran keresnek a konferenciaszervezők, de ritkán sikerül egy szóban megfogalmazni azt a nemzetközi állapotot, stratégiai pillanatot, amely a nemzetközi közösség egyik meghatározó részének hangulatát annyira pontosan kifejezi, mint az idei MSC címe. Valóban sok nemzetközi szereplő érzékeli, hogy azok a politikai értékek, amelyek a globális tényezők jelentős részét a hidegháború vége óta összekötötték, most bekerültek az újonnan meghatározóvá váló nagyhatalmi versengés és az erősödő geopolitikai feszültség tengelyébe.
Különösen érdekes tehát áttekinteni, hogy milyen változásokat érzékelnek a nemzetközi élet meghatározó szereplői, merre megy szerintük a világ, s hogy miként alakul a nagy nemzetközi kérdések értékelése. Az idei MSC előadásai és megbeszélései két fő kérdés: az európai–amerikai kapcsolatrendszer, az Egyesült Államok Európa iránti elkötelezettsége, illetve az amerikai–kínai viszony alakulása körül forogtak. Az elmúlt évtized MSC-i hagyományosan, egy sajátos rituálé összes kellékével együtt, az amerikai–európai együttműködés nyilvános megerősítését is szolgálták, egészen a 2019-es MSC látványos amerikai–európai vitájáig. Ha a tavalyi konferencia egyes témákban lefolytatott polémiáinak légkörét feszültnek írta le a szakma, az idei arra világított rá, hogy Európa országai és az Egyesült Államok a nemzetközi élet néhány alapkérdését teljes mértékben eltérően értékeli. Elsősorban magát a nem-zetközi közösség szerepét.
A konferenciát megnyitó német elnök, Frank-Walter Steinmeier szavai szerint a Trump-adminisztráció elutasítja a nemzetközi közösség gondolatát, s igen kritikusan jelezte, a „Tegyük újra naggyá Amerikát!” jelszava valójában az USA-nak az Európából és a világból való stratégiai kivonulását juttatja kifejezésre.
Mike Pompeo amerikai külügyminiszter szerint azonban ennek pontosan az ellenkezője történik. Let’s be straight up, mondta, „Legyünk őszinték, az USA ott van kint, harcol a barátaiért és a szuverenitásért”. S valóban, a számok egyáltalán nem az amerikai nemzetközi elkötelezettség csökkenését mutatják. 2019-ben az USA nagyobb pénzügyi és katonai erővel volt jelen Európa védelmében, mint a hidegháború vége óta bármikor. Még akkor is, ha a retorika nem ezt tükrözi.
/Mike Pompeo, az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere az MSC-n, 2020. február 15-én. Fotó: CNBC/
Közelebbről nézve láthatóvá válik, az európai vezetők valójában inkább az amerikai elnöki tweeteket, nem pedig a tényleges cselekvést bírálták. Az adatok, amelyek a valós amerikai külpolitikai döntéseket mutatják, egyértelműen jelzik, hogy Washington számára Európa nem kevésbé, hanem sokkal inkább fontos. S az európai oldalt nézve is érdekes, hogy a megfogalmazott markáns kritika jelentős része szerint a probléma abban áll, hogy az Egyesült Államok túlságosan a maga útját járja, nem egyeztet, nem működik eléggé együtt Európával. A Nyugattalanság – ebben a megközelítésben – annak az aggodalomnak ad hangot, hogy az Egyesült Államok és Európa kapcsolata túlságosan meglazult, ami Európa meghatározó vezetői értelmezésében a probléma forrása, többek között azért, mert ezzel közösen vallott értékeik világban betöltött ereje is meggyengült. Ehhez képest a helyzet bonyolultságát és a belső megosztottságot is jelezte Macron francia elnök azon hozzászólása, miszerint Európának közelednie kellene Oroszország felé.
Kevés dolog állt távolabb az amerikai delegációtól, mint ez a fajta Oroszország-politika. Az európaiak gyakran nem tudják követni, hogy az amerikai elnöki nyilatkozatokkal párhuzamosan az amerikai külpolitika merre tart, holott annak döntései és dokumentumai eléggé egyértelműek. Ezek szerint Oroszország gyenge, ámde rivalizálásra törekvő rosszindulatú nemzetközi szereplő, amely jelentős károkat tud okozni azzal, hogy saját érdekeinek eléréséért a Nyugat megosztására törekszik, feszültségeket szít köztük agresszív dezinformációs kampányokkal, illetve a partnerek és lehetséges partnerek egymás iránti bizalmának aláásásával. Ezért az amerikai külpolitika kimondott prioritása ezen orosz törekvések leleplezése és megakadályozása. Amerika ugyanakkor igyekszik az Európával való együttműködést erősíteni, erre komoly forrásokat is átcsoportosított, és várja, sőt elvárja az európai vezetők pozitív reakcióját. E külpolitika mögött a valóságban komoly kétpárti (bipartisan) kongresszusi támogatás áll. Sok európai parlamenthez hasonlóan az amerikai kongresszus is mélyen megosztott szinte minden kérdésben, de a nagyon kevés ügy között, amelyben republikánusok és demokraták egyetértenek, Oroszország és Kína megítélése megingathatatlanul ott van.
Noha az idei MSC programja is átfogta a nemzetközi feszültségek és kihívások összességét, a viták jelentős része mégis a másik központi kérdésnél, a Kína-politikánál lyukadt ki. Az elmúlt év folyamán a washingtoni külpolitikai gondolkozás középpontjába egyértelműen Kína került. Ennek hátterében Kína világszerte markánsan erősödő hírszerzési tevékenysége, kézzelfogható stratégiai pozíciószerzése, illetve katonai fejlesztéseinek és befektetéseinek nagyságrendje és jellege áll. E fejlemények miatt ma már Washingtonban nincs kétség afelől, hogy a globális erőtérben egy újfajta nagyhatalmi versengés bontakozik ki.
Ezért ma Washington már egyre inkább csak azt a kérdést feszegeti, hogy európai partnerei miként viszonyulnak ehhez az új geostratégiai helyzethez. Ezért jött ezzel a kérdéssel az MSC-re mind Mike Pompeo külügyminiszter, mind Mark Esper védelmi miniszter. De ezt a kétpárti stratégiai értékelést közvetítette Nancy Pelosi, a Képviselőház demokrata párti vezetője is. Amerikai megközelítéssel nem kerülgették a forró kását: nem hagytak kétséget afelől, hogy Washington Kínára mint rosszindulatú nemzetközi szereplőre tekint, melynek törekvése a nyugati együttműködés gyengítése, aláásása, a nemzetközi erőviszonyok, sőt intézményrendszer alapvető átrendezése.
/Oroszlán vigyázza a földkerekség összhangját a Legfelső Harmónia Csarnoka, a Kínai Császári Palota előtt Pekingben. Fotó: Yeowatzup/CC by wikimedia commons/
A Kínával való kapcsolatokról szóló vita különleges dimenzióját adja az amerikai és a kínai külügyminiszter, Mike Pompeo és Vang Ji üzeneteinek összevetése. Pompeo értékelésében hangsúlyos szerepet vitt a Nyugat nemzetközi politikai fogalma, amely magába foglalja „mindazon nemzeteket, amelyek elfogadták az egyéni szabadság, a szabad vállalkozás, a nemzeti szuverenitás modelljét”. Vang Ji üzenete „a Kelet és Nyugat, Észak és Dél közti különbség felszámolásának, az emberiség közös jövőjének” a fontosságát emelte ki. Aki a külpolitika történetében kicsit is jártas, annak fülében nagyon ismerősen csengenek ezek a kijelentések. Szinte szóról szóra ezeket hangoztatta a szovjet külpolitika a hidegháború 70-es éveiben, az enyhülés időszakában. Mindezt Kína egy sajátos elemmel egészítette ki: Vang Ji szerint a Nyugatnak meg kell szabadulnia tudatalatti felsőbbrendűségi érzésétől és Kínával szembeni előítéleteitől, illetve el kell fogadnia, sőt, üdvözölnie kell, hogy egy Nyugattól eltérő rendszerű ország újjáéled és fejlődik.
Washington Kínában rendszerszintű riválist lát, mely valójában nemcsak más kormányzati modellt akar érvényesíteni, hanem a nemzetközi rendszert alapjaiban akarja átírni. Ezt Európában még sokan nem érzékelik, Kína kérdésében Európa naiv, amint Josep Borrell, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője fogalmazott.
A multilateralizmus értékelésében, az ENSZ támogatásában, első látásra úgy tűnhet, az európai és a kínai külpolitika azonos alapokon áll, csakhogy amerikai szakértők szerint Kína valójában szelektív multilateralizmusban gondolkodik, és a teljes nemzetközi rendszer saját érdekei szerinti újrarendezésére törekszik. Az aktuális fejlemények mögött fontos észrevenni néhány alapvető tétel különbözőségét, például az olyan külpolitikai koncepciók közti eltéréseket, mint amilyen az egyeduralmi helyzet felfogása. A Nyugat mértékadó külpolitikai felfogásai fő szerepet tulajdonítanak a hatalmi egyensúlyok érzékelésének, az ezek közti mozgásnak, az egyensúlyozásnak, és óvatosságra intenek egy egyedülálló meghatározó hatalom kiemelkedése esetén, mert az azonnal ellenállást vált ki. A sinológusok szerint Kína történeti tapasztalatában nincs példa hatalmi egyensúlyi rendszerekre, abban a hegemón hatalmi pozíció a meghatározó, az alapállapot. Hasonlóan alapvetően eltérő koncepciókhoz vezet az a hatalom-felfogásbeli különbség, melyet nemzetközi döntéshozók egy része érzékel. Történelmi tapasztalatában Kína nem felemelkedő, hanem visszatérő hatalom, mely saját régi-új domináns pozícióját keresi és próbálja elfoglalni a világban. Nem csekély külpolitikai következményekkel járnak ezek a koncepcióbeli különbségek Európára, a Nyugatra és a nemzetközi kapcsolatokra nézve. Hiszen mindennek nyilvánvaló külpolitikai következményei is vannak. Mélyen elgondolkodtató koncepciók ütköztek az idei MSC kerekasztal-beszélgetéseiben.
S ez az a nemzetközi dinamika, amelyre a COVID–19-válság lesújtott. Ennél kisebb csapás is alapjaiban képes megrengetni egész országok, kontinensek gazdaságát, felszínre hozni, felgyorsítani és torzítani a már meglevő trendeket, de a koronavírus által okozott hatalmas krízis sokak szerint tektonikus hatással lesz a nemzetközi életre. S valóban, a járvány és az arra való reagálás első lépésként rögtön új szakaszt nyitott az EU–Kína-kapcsolatokban. Miután Kínában a fertőzés tetőzött, Peking azonnal Európára irányította a figyelmét, és nagyon aktív, úgynevezett maszkdiplomáciába kezdett, olyan narratívát adva elő, amelynek eredményeképp a korábbi semleges befektető átlép a baráti segítő kategóriájába.
Nagy geostratégiai mozgásokról tanúskodnak a legutóbbi időszak diplomáciai fejleményei. A Müncheni Biztonságpolitikai Konferencia előadásai és vitái világosan rámutattak, számos pozitív és negatív fejlemény jellemzi egyszerre a körülöttünk kibontakozó, többnyire felszín alatt zajló folyamatokat. Noha ezeknek még nagyon az elején van a világ, azt máris kimondhatjuk, hogy a koronavírus-válság lezárt egy korszakot. Lejárt annak a koncepciónak az ideje, amelyet az elmúlt három évtizedben Európa és az Egyesült Államok vallott, miszerint Kína az exportra alapozott kapcsolatok nyomán gazdaságilag és politikailag modernizálódik, és ezért a többi nemzetközi szereplőhöz hasonló nemzetközi tényezővé válik a II. világháború után felépített nemzetközi jogi és intézményi rendszer felborulása nélkül. Mára Washingtonban már olyan értelmezéseket is lehet hallani, amelyek szerint teljességgel megkérdőjelezendő, hogy lehetséges-e Kína beilleszkedése a nemzetközi rendbe békés módon. Az Egyesült Államok ebben a keretrendszerben kezdte el átrendezni kül- és biztonságpolitikai koncepcióit és prioritásait. Képviselői ennek adtak markáns hangot az MSC-n elmondott beszédeikben és hozzászólásaikban.
Nem csak elméleti kérdés, hogy létezik-e még az a nemzetközi status quo, amely a berlini fal leomlását és a hidegháború végét követő évtized lezárásának eredményeként létrejött, és amelyet a nemzetközi szereplők nagy része alapvetően ismert és elismert. Ha a koronavírus miatti lezárások idején úgy tűnhet is, hogy miképpen minden leállt, úgy a nagy nemzetközi hatalmi játszmák is félbeszakadtak, ez a legveszélyesebb csalóka látszat: valójában nem túlzás kimondani, egy új világrend kezd kibontakozni.
Ezekben az előreláthatóan tektonikus geostratégiai elmozdulásokban a nagy kérdés Európa országai számára nem az, hogy egyedül, nemzetállami keretek között képesek lesznek-e érdekeiket megvédeni, hanem az, hogy mekkora és milyen típusú együttműködésekre lesz szükség ahhoz, hogy alapvető értékeiket megőrizzék, és egyáltalán szuverén túlélésüket biztosítsák.
/Indulókép: Baráth Ferenc grafikája/
