A most tapasztalthoz hasonló léptékű erőfeszítés világégések rombolásait követő kultúrsokkos állapotban szokott kibontakozni. A francia forradalom vandál pusztításainak, vandalizmusának élménye a már érlelődő műemléki gondolat kikristályosodását és általános megerősödését eredményezte a XIX. század első évtizedeiben Európa nyugati felében. A két világháború szintén hasonló reakciókat váltott ki Európa-szerte. Világosan látszik azonban, hogy mindez a műemlékfogalom gazdagodásával, szélesedésével és mélyülésével, a műemléki értékek kezelésének alapelveiben szilárd, míg megoldásaiban egyre árnyaltabb módszerekhez vezetett. A műemlékvédelem immár közérdeknek számított, közüggyé vált, és nem maradt egy, a mindennapi embertől távoli szakma teendője, hanem jelentős regionális különbségekkel, de az európai, majd a világ kultúrájának a meghatározó elemévé lépett elő, és az úgynevezett fejlett világon túl is beépült az állami feladatok, mi több, a nemzetközi kötelezettségvállalások rendszerébe is.

De miért is vált a műemlékvédelem állami feladattá?

A válasz kézenfekvő: ha a múlt emlékeinek megőrzése közügy, akkor a tulajdonosi szabadságot – legyen szó magán-, közösségi vagy más tulajdonról – mindenképpen korlátozni kell, és ezt csak az állam teheti meg. A műemlék-tulajdonos viszont joggal várhatja el, hogy az így rá rótt és általában jelentős többletköltségekkel járó kötelezettségek fejében az államtól megfelelő kompenzációt kapjon. Ez azonban nem merülhet ki ilyen-olyan pénzügyi támogatásban, a tulajdonosnak ugyanis sokoldalú szakmai segítségre is szüksége van annak érdekében, hogy a birtokában lévő értékeket megfelelő színvonalon kezelje és gondozza, illetve annak használatához fűződő jogos érdekeit – az értékmegőrzés szem előtt tartásával – érvényesíthesse. Tehát az is az állam alapvető feladata, hogy biztosítsa a műemlékgondozás szakszerűségét minden tulajdonosi szektorban.

A közérdek és a magánérdek egyensúlyának megteremtése és fenntartása a műemléki értékek hatékony védelmének, következésképpen fennmaradásának alapvető feltétele. Ehhez az államnak szilárd intézményi háttérről és működési garanciákról kell gondoskodnia. Ezt a feladatot a XIX. század óta Európa-szerte központi költségvetési szervként működő, a szakterületet irányító hivatalok látják el. Ezek ugyanúgy beépültek a modern állam szakigazgatási rendszerébe, mint az egészségügy, az oktatás és más területek szakhivatalai.

A műemlékvédelem tárgyát az épített környezetünknek tudományosan megalapozott szelekció során létrejövő, a műemlékfogalom folyamatosan gazdagodó tartalmát tükröző halmaza jelenti. A XX. században ebben a körben egyre nagyobb jelentőséget kaptak az egyedi emlékek mellett a különféle együttesek, a velük szervesen összefüggő mesterséges vagy természetes környezettel, a történelmi városok és városmagok, a település- és városszerkezetek, a városképek, illetőleg a természetvédelemmel is érintkezve a kultúrtáj és annak igen változatos elemei. A társadalom növekvő sokrétűsége új műemléktípusok sokaságát vonta az érdeklődés homlokterébe: az úgynevezett népi emlékektől a kapitalista fejlődés lenyomatának tekinthető ipari- és műszaki emlékekig, munkás lakótelepekig – és a sor hosszan folytatható. Ezek részletezése nélkül is talán érzékelhető, hogy az ilyen összetettségű problémakör eredményes és hatékony kezelése csak a tudományok széles területét felhasználó, a társadalmi szereplőkkel aktív párbeszédet folytatni képes, tartós elvi alapokon működő, de a változó életfeltételeket rugalmasan követő, összecsiszolt intézményrendszer lehet alkalmas. Európa legtöbb országában ezek az intézményi keretek az elmúlt század folyamán többé-kevésbé megszilárdultak, és működésüket sokrétű pénzügyi támogató- és ösztönzőrendszerrel is kiegészítették.

Mindezek tanulságaként kimondható, hogy központi irányító hivatal nélkül az állami műemlékvédelem steril hatósági-igazgatási tevékenységre szűkül, névlegessé, ezért hiteltelenné is válik, és elveszti képességét a szakmai tudás felhalmozására, átadására, és nem utolsó sorban a kulturális tradíció hordozására.

A magyar műemlékvédelem főbb vonalakban követte a nyugat-európai fejlődést, egyes időszakokban fölzárkózva, élenjáró eredményeket is hozva, máskor eltávolodva attól. Szakmai színvonal és nemzetközi beágyazottság szempontjából legeredményesebb korszakában, az 1957-et követő két évtizedben azonban olyan súlyos belső ellentmondásokkal volt terhes, hogy az 1989–1990 fordulóján beköszöntő szabadság körülményei között képtelennek bizonyult az addig fölhalmozott kivételes értékeinek a megőrzésére.

A szocialista műemlékvédelem a maitól alapvetően különböző, pártállami és tervgazdasági viszonyok között működött. Tömören szólva: a kádári „kiegyezés” része volt, politikai kirakatszerepet játszott, és jól jött az 1960-as években megindult enyhülési politika számára.

Az akkori műemlékvédelem magját alkotó magas színvonalú szakembergárdát a klebelsbergi és hómani kultúr- és tudománypolitika állította pályára, és a rendszeren belül, sajátos polgári zárványként arra is lehetősége volt, hogy 1957-től kezdődően a szakma nemzetközi diskurzusában is aktívan részt vegyen. Az UNESCO műemlékvédelmi szervezetének, az olasz és belga kezdeményezésre Varsóban megalapított ICOMOS-nak a gondolata is Budapestről indult el.

A műemlékvédelem gyakorlatában jelentős helyreállítások sora és ezzel összefüggésben jelentős tudományos-innovációs tevékenység zajlott: talán elég a történelmi városközpontoknak a II. világháború utáni kutatására és rehabilitációjára vagy a nemzetközileg is úttörő falkutatási módszerre utalni. Fontos kiemelni a felsőfokú restaurátorképzés megszervezését is. A paternalista berendezkedésben, társadalmi autonómiák hiányában azonban a társadalmi támogatottság nem érvényesülhetett, a műemlékvédelem is az állami erőszak része volt. A tartós politikai változatlanság a műemléki metodikát is sok tekintetben konzerválta, a szakma társadalmi nyomás híján nem kényszerült a társadalmat mozgósító érdemi vitákra. Egyedi esetektől eltekintve nem fejlődhetett ki a szakma és a műemlék-ügy szereplői között a jó kompromisszumok kultúrája.

A politikai fordulat számos lappangó feszültséget szabadított fel, és az addig látszólag békésen együttműködő szakmák ellenségként kezdtek egymásra tekinteni. Kiéleződtek a műemlékes építészek, művészettörténészek és régészek közötti ellentétek. A politikai berendezkedés és a tulajdonviszonyok átalakulása, valamint a piacgazdaság megjelenése gyökeresen új kihívások elé állította az amúgy is belső feszültségekkel terhelt és kompromisszumképtelen szakmát.

A fenti körülmények jelentős szerepet játszottak abban, hogy a műemlékvédelem problémaköre 1990 után jobbára csak negatív összefüggésekben érte el a politika ingerküszöbét, és a szakma a döntéshozók körében egyre inkább a „fejlődés” gátjaként, a „nagyralátó” víziók kerékkötőjeként jelent meg. Ezen az akadályon minden szakmai oldalról indított korszerűsítési kísérlet rendszeresen megbukott. Így jutottunk el oda, hogy konzisztens szakpolitika híján, a műemléki beavatkozások egyik legfőbb motorja az új építkezés, a szimbolikus tér újrarendezése és országszerte fényesen csillogó „turisztikai desztinációk” létrehozása lett.

Mindez a közvéleményben is komoly értékelési zavarhoz vezetett. Számos építkezés jól sikerült, de a népszerűnek bizonyuló megoldások sokakban azt a benyomást keltették, hogy a műemlékvédelemmel – ha ezt a szót a nehezen meghatározható „örökségvédelem” kifejezés az elmúlt negyedszázadban ki is szorította – alapvetően minden rendben van. Márpedig a műemlékhelyreállítás úgy viszonylik a műemlékvédelemhez, mint a vakbélműtét az orvostudományhoz vagy az egészségügyhöz: van közük egymáshoz csak éppen nem azonosak!

A magyar műemlékvédelemnek az 1990 óta fennálló alapvető rendszerhibája azzal a morális deficittel függ össze, hogy az állam az általa törvényben rögzített és a műemlék-tulajdonosokat terhelő kötelezettségek teljesítéséhez semmiben nem nyújt segítséget, noha ehhez az eszközök – hatályos jogszabályi alapokon – rendelkezésére állnak.

E tekintetben az állami feladatok körében két terület ellátatlanságáról van szó:

1. a műemlék-tulajdonosok nem kaphatnak intézményesen a tulajdonukban lévő műemléki értékek kezelésével kapcsolatban egységes elvek alapján kialakított szakmai támogatást (ez lenne a már régen megszüntetett műemlékfelügyelet alapfeladata);

2. az állam nem alakította ki a műemléki többletköltségek ellentételezésére és a műemlékek szakszerű kezelésének ösztönzésére szolgáló támogató rendszerét. Fel kell hívni a figyelmet, hogy a pályázati rendszer nem tölt, és nem tölthet be ilyen funkciót: jelenlegi formájában és gyakorlata szerint ugyanezen alapértékek védelme szempontjából sok tekintetben kontraproduktív.

A végső csapást az jelentette, hogy 2011-től az – 1872 óta folyamatosan létező – állami műemlékvédelem intézményi gazdájának (utolsó rövidített nevén: Forster Központ) tevékenysége névlegessé vált, majd 2017-ben a világon egyedülálló módon, formálisan is megszűnt.

A jelenlegi intézményes és szervezeti szétaprózottság és irányíthatatlanság miatt a közhiteles nyilvántartáson és steril hatósági tevékenységen kívül a magyar műemlékvédelemnek egyetlen – a jogszabályokban még előírt – alapvető feladat ellátására sincs lehetősége. Ez nemzeti kultúránknak sajnos még csak kevesek által felismert, beláthatatlanul súlyos károkat okozott és okoz.

 

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy miközben soha ennyi közpénzt nem fordítottak hazánkban műemlékekre, a műemlékvédelem maga, soha ilyen gazdátlan nem volt. Ez a történelmi nóvum sajnálatos lényege. Nyilvánvaló tehát, hogy ezen a téren alapvető korrekcióra van szükség, mégpedig minél hamarabb, mert vészesen közeleg az idő, amikor már nem lesz Magyarországon olyan szakember, akitől meg lehetne kérdezni, hogy valójában mi is az a műemlékvédelem!




/Foto: A megszüntetett Forster Központ Aulája Domanovszky Endre mozaikjával. Budapest, I. kerület, Táncsics u.1. Vukoszávlyev Zorán felvétele/