„A demokraták már a Donald Trump elleni felelősségre vonási eljárásnak egyengetik az útját” – állt a Vanity Fair 2016 decemberében megjelent egyik írásának címében. A demokrata elnökaspiráns, Elizabeth Warren három évvel ezelőtt olyan törvényjavaslatot terjesztett elő többedmagával, amely az összeférhetetlenségi szabályok kibővítésével a Donald Trump elleni impeachment-eljárást készítette elő. Vagyis még hivatalba sem lépett az új amerikai elnök, a demokraták már jócskán az elmozdításán törték a fejüket. Ez a lendület hajtotta őket akkor is, amikor bizodalmukat a Robert Mueller különleges ügyész által vezetett nyomozásba vetették. Az évekig tartó vizsgálat eredménytelensége dacára sem csüggedtek el. Donald Trump felelősségre vonásának várva várt alkalmát pedig akkor látták meg, amikor az elnök arra ösztökélte ukrán kollégáját, hogy indítson nyomozást politikai vetélytársának, Joe Bidennek fia ellen.

A média és benne a jogi kommentátorok előszeretettel láttatják egyfajta büntetőeljárásnak ezt az amerikai intézményt, amelynek tétjét ezért a büntetőjogi felelősség kimondásához tartják hasonlónak. Ennek igazolására pedig a közvélemény számára is látható külsőségek vannak a segítségükre. A Képviselőház a lefolytatott „nyomozása” alapján „vádiratot” fogalmaz meg és nyújt be az amerikai elnökkel szemben. A „vád tárgyává” tett cselekményt ezek után a szenátorok ítélik meg, miközben a tárgyalás fölött az ország főbírója elnököl. Ugyanakkor Andrew C. McCarthy korábbi államügyészt, a Faithless Executive (A hűtlen vezető) című könyv szerzőjét idézve, a kalapács szempontjából minden szögnek látszik. A jogászok mindenben a jogi problémát, a büntetőjogászok pedig a bűnesetet akarják felfedezni és felmutatni. Ez a beállítás ugyan alkalmas az eljárás tétjének növelésére, és ezért egy szigorúan körülhatárolt, objektív jogalkalmazói tevékenység láttatására, mégis félrevezető. Ha azt bűnvádi eljárásként vagy más hasonló, objektív mércéjű jogalkalmazásként tüntetik fel, az nem segíti, hanem éppen ellenkezőleg, megzavarja az intézmény valódi funkciójának megértését. A jelenkori esemény megértéséhez érdemes ezért történetileg felfejteni az impeachment valós természetét és a benne megjelenő „bűn” fogalmát.

A neves amerikai alkotmányjogász, Cass R. Sunstein találóan úgy jellemzi az intézményt, mint amely ablakot nyit az amerikai köztársaság és államiság lényegére. A brit eredetű és a hatalmi visszaélésekkel szemben védelmet nyújtó intézményt éppen a függetlenedni törekvő amerikaiak karolták fel, és ironikus módon a hatalmukat visszaélésszerűen gyakorló uralkodóik ellen fordították. A Thomas Jefferson szövegezte Függetlenségi Nyilatkozat ennek fényében olvasható úgy is, mint a brit uralkodónak címzett impeachment. A tagállamok alkotmányainak részévé váló és a visszaélésszerű hatalomgyakorlással szemben védelmet nyújtó intézmény révén váltak az amerikaiak alattvalókból polgárokká. Az 1786-ban megkezdődő alkotmányozó konvenció eredményeként az Alexander Hamilton elképzeléseinek megfelelő erős elnöki hatalom kizárólag úgy juthatott győzelemre, hogy annak ellensúlyaként rögzítették a felelősségre vonás intézményét.

E kompromisszum nélkül nem születhetett volna meg az alkotmány. Benjamin Franklin elhíresült mondását felidézve, az elnök ilyen felelősségre vonhatósága híján a polgárok kezében a zsarnoki hatalommal szemben csak az elnök ellen elkövetett merénylet vagy államcsíny eszköze marad.

Az alkotmány kidolgozása során azonban az impeachment alá eső cselekmények köréről fontos vita zajlott. Mindenki egyetértett a szövegtervezet első két kitételével, amely az eljárás okaként a hazaárulást és a vesztegetést tartalmazta. Az elnöki hatalom túlsúlyától való félelme miatt azonban George Mason javasolta, hogy vegyék fel a tagállami alkotmányokban szereplő rossz kormányzást (maladministration) is az eljárás megindítására okot adó cselekmények közé. James Madison azonban tiltakozott a parlamentáris demokráciákban ismert bizalmatlansági indítvány irányába gravitáló fogalom homályossága miatt. Az általa hangoztatott aggály szerint ezzel éppen a ló túloldalára esne az alkotmányozó, hiszen a Szenátus lényegében kénye-kedve szerint mozdíthatná el az elnököket. A kompromisszum végül „az Egyesült Államok ellen elkövetett súlyos bűncselekmények és vétségek” (other crimes and misdemeanors against the United States) keretjellegű elkövetési fordulata lett. A föderalista 65. írásában Alexander Hamilton akként értelmezte az intézményt, mint amely orvoslást jelent a közbizalom elnöki megsértésével szemben. A kodifikáció ugyanakkor még egy utolsó meglepő fordulatot tartogatott: az alkotmányszöveg végső stilisztikai ellenőrzését végző bizottság – némileg érthetetlen módon – törölte a szövegből az „Egyesült Államok ellen elkövetett” részt. Ezen értelmező kitétel elmaradása az egyik oka annak, hogy később sokan – tévesen – egyenlőségjelet igyekeztek, igyekeznek tenni a büntető törvénykönyvben foglalt büntetendő magatartások és az impeachment alapját jelentő cselekmények között.


/Grafika: Ráskai Szabolcs/

Az alkotmányszövegről zajló viták fényében jól kirajzolódik a különbség egyfelől az impeachment és a bizalmatlansági indítvány között. A bizalmatlansági indítvánnyal ellentétben ugyanis az amerikai intézmény nem nyújt fellépési lehetőséget a végrehajtó hatalommal szemben a hibásnak vagy helytelennek ítélt kormányzás miatt. Ezt kódolták bele az eljárási rendjébe is, hiszen az elnök pártpolitikai vagy közpolitikai alapon történő elmozdításának a Képviselőház vagy a Szenátus könnyedén elejét veheti. Másfelől ebben a történelmi perspektívában válik érthetővé az impeachment és az objektív jogalkalmazási mércével jellemzett bűnvádi eljárás közötti fő különbség is. A két eljárás funkciója és célja ugyanis eltér: míg a büntetőeljárás előre meghatározott büntetendő cselekményt megvalósító magatartások miatt folyik, addig az elnök alkotmányban rögzítettek szerinti felelősségre vonása, Hamilton nyomán, a közbizalom elárulásának szankcionálására szolgál. Éppen ezért, szemben a büntető jogalkalmazással, az impeachment megindítására okot adó cselekmények nem határozhatók meg merev jogi mérce szerint. Erre utal egyfelől magának az alkotmányszövegnek a nyitott megfogalmazása is, másfelől pedig ezt támasztja alá a jogintézmény eljárási rendje, amely eleve lehetetlenné teszi egy objektív jogalkalmazói mérce kialakulását. Bíróság helyett ugyanis népképviseleti szervek, vagyis a Képviselőház és a Szenátus privilégiuma, hogy ítéletet mondjon az impeachment kérdésében. Ezt a kiváltságot pedig még a Legfelső Bíróság sem csorbíthatja, ugyanis az érdemi döntést és az eljárás lefolytatását illetően nincs felülvizsgálati szerepe. Éppen ezért tévedés az intézményt olyan jogi eljárásként felfogni, amelyből a politikai megfontolásokat vagy a közvélekedés szerepét ki kellene rekeszteni. Éppen ellenkezőleg, az intézmény a szabad emberek önkormányzási képességét juttatja kifejezésre. Ekként a fennálló alkotmányos rendet védi, és részét képezi a „fékek és ellensúlyok” összetett rendszerének, amelyben az elnököt vétójog illeti meg a törvényhozással szemben, míg a Kongresszus – mindkét házának és a szenátorok kétharmadának egyetértése esetén – megfoszthatja hivatalától a hatalmával visszaélő vagy a közbizalmat eláruló elnököt.

Ebből fakad, hogy a felelősségre vonás megindítására alapot adó cselekmények köre sem azonos a büntetőjogból ismert bűnös magatartásokkal. Természetesen elképzelhetők olyan esetek, amikor a kettő egybeesik, ugyanakkor ez közel sem törvényszerű, és – figyelemmel a két terület eltérő funkciójára – az ilyen felfogás félrevezető. Az impeachment azokat – az előre meg nem határozható – magatartásokat öleli fel, amelyek alkalmatlanná tehetnek egy elnököt hivatalának betöltésére, és még azon az áron is igazolhatják elmozdítását, hogy ezzel megtörik a demokrácia vastörvényét, miszerint ezt a döntést a választóknak a szavazófülkében kell meghozniuk. A klasszikus példát idézve: az országot a Karib-szigetek nyugalmából irányítani kívánó elnök, bár ezzel bűntettet aligha követ el, nyilvánvalóan elárulja a kapott közbizalmat. Minthogy pedig az elnökökkel szemben indítható impeachment alapvetően a közbizalom megsértésével és a hatalmi visszaéléssel szemben nyújt védelmet, így megítélését nem szabad és nem is lehet elszigetelni a közvélekedéstől és a politikai környezettől.

A közvélemény egyetértését feltételezi az az eljárási rend is, amelyben eredményes csak a szenátorok kétharmadának támogatását maga mögött tudó eljárás lehet.

A történelmi példák igazolták az Alapító Atyák megfontolásait, és ez a tanulság fakad belőlük. Bár számos amerikai elnök – így többek között Thomas Jefferson, John Tyler, James Buchanan, Woodrow Wilson, Herbert Hoover és Harry Truman – ellen is felvetődött az impeachment megindításának lehetősége, ténylegesen csupán három elnök ellen folyt. Richard Nixon ellen végül azért nem indult meg az eljárás, mert egyre kedvezőtlenebb megítélése, és ennek következtében a Republikánus Párton belüli támogatottságának elolvadása miatt még előtte lemondott.


/A 3 elnök, aki ellen megindult az eljárás: Johnson,Clinton, Trump. Fotó: ABC/

A polgárháborút követő szövetségi ellenőrzés szabotálására törekvő Andrew Johnson a népszerűségi mutatók tekintetében hasonló cipőben járt, mint Nixon. Ugyanakkor az ellene megfogalmazott vád, hogy jogellenesen menesztette hadügyi tárcavezetőjét, képtelenségnek tetszett. Még számos ellenzéki szenátor is megtagadta elmozdítását. De milyen elnök az, aki még a saját kabinetjének összetételére sem rendelkezik befolyással? – kérdezték. Némileg eltérő volt a helyzet Bill Clinton esetében. A közvélekedés ugyanis nem fordult Clinton ellen, és azon túl, hogy a szemére vetett vétség meglehetősen távoli kapcsolatban állt az elnöki hatalommal, a választók mintha számítottak is volna efféle magatartásra, mikor elnökké választották.

Ebből a sorból nem lóg ki Donald Trump sem, akinek helyzete leginkább Johnson és Clinton egyvelegéhez hasonlít. Az ellene felhozott fő vádpont ugyanis a külpolitika területét érintette, amely az elnöki hatalomgyakorlás egyik legfontosabb és szinte kizárólagos hatáskörben lévő terrénuma. Miközben pedig a Képviselőház (pontosabban annak demokrata párti többsége) reménytelen erőfeszítéssel igyekezett igazolni, hogy az elnök visszaél az – egyébként kizárólagos – hatáskörével, addig a közvélemény javarészt párthovatartozás mentén erősen megosztott maradt az elmozdítást érintően. A demokraták tehát hamiskodtak, amikor bűnvádi eljárásnak állították be azt, ami politikai természetű felelősségre vonás. A felmentés végül ismét az Alapító Atyák egykori elképzeléseit igazolta. Nevezetesen, hogy a pártpolitika önmagában nem, csak a közbizalom elárulása ad okot egy elnök elmozdítására, és ennek megállapításához a közvélemény támogatását is élvező politikai konszenzus szükséges.

/A szerző az Alkotmánybíróság volt főtanácsadója, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerikai Tanulmányok Kutató Központjának munkatársa./