A felelősségre vonást szorgalmazó érvek erősen sántítanak; általánosságban szólva az egész eljárás alatt mindkét fél, úgymond, cinkelt lapokkal játszott, és mindkét párt (valamint az őket támogató médiának, szakértőknek és agytrösztöknek) valódi célja elsősorban nem az alkotmány vagy az alkotmányos rend védelme, hanem a másik fél lejáratása volt, illetve a Demokrata Párt vezetői a jelek szerint úgy gondolták, hogy az úgynevezett identitáskérdésekkel meggyőzőbben tudják majd támadni az elnök- és kongresszusi választások alatt Donald Trumpot és a Republikánus Pártot, hiszen a választók által hagyományosan legfontosabbnak ítélt gazdaság terén a Trump-kormányzat jól teljesített. Ami a konkrét vádakat illeti, a Szenátusnak joga, de nem kötelessége egy ilyen eljárás során további tanúkat beidézni. Igaz, az eddig lefolytatott két esetben, 1868-ban Andrew Johnson, illetve 1999-ben Bill Clinton ellen indított eljárás során újabb tanúkat hallgatott meg a Szenátus, de ez semmire sem kötelezte a jelenlegi republikánus többséget. Érvelésük szerint az ügy „vizsgálati szakasza” a Képviselőházban lezárult, és a Szenátusnak merő esküdtszékként kell döntenie a Képviselőház kijelölte menedzserek által a Szenátus elé terjesztett vádpontokról. Továbbá a Képviselőház vizsgálatait végző bizottságok és elnökeik, így a már említett Nadler és Adam Schiff a Hírszerzési Bizottság vezetőjeként kierőszakolhatta volna – akár bírósági úton is – az elnök által
a tanúskodástól eltiltott tisztviselők meghallgatását, de ők az ügy gyors lefolytatása érdekében, azaz politikai szükségből eltekintettek ettől. A Szenátus republikánus párti vezetésétől pedig nem lehetett elvárni, hogy a Demokrata Párt segítségére siet, mivel Mitch McConnell többségi vezetőnek egyértelmű célja volt az eljárás mielőbbi lezárása és az egész ügy ad acta tétele. Az utóbbira azonban kevés politikai esély kínálkozik. Az impeachment-ügyekben hozott szenátusi döntés végleges, ellentétben a Kongresszus egyéb határozataival, beleértve a törvényjavaslatokat, amelyeket végső esetben a szövetségi Legfelsőbb Bíróság felülbírálhat. Ahogy William Rehnquist főbíró a Nixon v. United States (1993) ügyben leszögezte: Walter Nixon szövetségi kerületi bíró hivatalból való eltávolítása (és ezt kiterjesztve bárki impeachment útján való hivatalvesztése) politikai aktus, amire nincs jogorvoslat más fórumokon. A Demokrata Párt és támogatóik döntő többsége egyébként kezdettől fogva illegitimnek tartja Donald Trump elnökségét, amire felelhetnénk a néhai miniszterelnök, Antall József örökbecsű mondásának parafrázisával: „tetszettek volna győzni” 2016-ban, akkor nem kellett volna az utóbbi három évet Trump-fóbiában tölteni.

A Donald Trump elleni impeachment-eljárás történeti szempontból bizonyos minta szerint zajlott, erősítve azokat a vélekedéseket, amelyek az Egyesült Államok korai történelmének egyik legkiemelkedőbb, George Washingtonnal, Thomas Jeffersonnal vagy James Madisonnal lényegében azonos intellektuális szinten álló és befolyással rendelkező politikusának, Alexander Hamiltonnak a meglátásáig mennek vissza. Hamilton szerint az impeachment minősített esetének számít a „hatalommal való visszaélés”, márpedig ez politikai vád, amelyben politikai alapon választott tisztviselők politikai döntést hoznak.
„[N]agy a veszély, hogy a döntés inkább az egyes pártok erőviszonyain, semmint az ártatlanság vagy a bűnösség valódi bizonyítékain múlik.” (Alexander Hamilton, James Madison, John Jay: A föderalista. Európa Kiadó, Budapest, 1998, 65. sz., 470. o.) Mármost Donald Trump ellen éppen ez az egyik vádpont. Tovább erősíti ezt a „szabályt” az a tény, hogy az elnökök ellen indított mindhárom felelősségre vonási eljárást a Képviselőházban a regnáló elnökkel szemben álló politikai pártok, illetve erők kezdeményezték, más szóval kizárólag pártpolitikai indíttatásúak voltak. Andrew Johnson esetében a Déllel való mérsékeltebb politikát szorgalmazó, egyébként demokrata párti elnökkel szemben álló radikális republikánusok, Bill Clinton esetében a Newt Gingrich képviselőházi elnök által dominált Republikánus Párt, míg Donald Trumpnál a Képviselőház demokrata párti többsége. Gyakorlatilag az elnök hivatalból való eltávolítására kizárólag akkor van esély, ha a Kongresszus mindkét házában az elnök pártjával szemben ellenzékben lévők vannak többségben; a XIX. században két ízben is előfordult, hogy a Képviselőház azért nem indított impeachment-eljárást az elnök ellen, mert felmérték, a Szenátusban esélytelen lett volna annak megszavazása. Sokatmondó, hogy a mérsékeltnek alig nevezhető Nancy Pelosi is csak akkor indította el az eljárást, amikor a párt radikális, progresszívnek is nevezett (főként színes bőrűekből álló) balszárnya nyomást gyakorolt rá és a párt idősebb (és fehér bőrű) vezetésére (így többek közt Steny Hoyerre, Chris Van Hollenre, Chuck Schumerre vagy Dick Durbinre). A pártvezetésnek számot kellett vetnie azzal, hogy a mai Demokrata Párt törzsszavazóinak többsége a különböző (faji, nemi stb.) kisebbségekhez tartozik, és a véleményüket csak a saját politikai kárukra hagyhatják figyelmen kívül. A Demokrata korifeusok vonakodását a közvélemény-kutatások is erősíthették: miközben Richard Nixon esetében közvetlenül a lemondása előtt,    1974 augusztusában a megkérdezettek kétharmada támogatta a hivatalból való eltávolítását, Trump esetében ez a szám 48 százalék körül mozgott 2019 második felében. Tagállamokra lebontva, mindez azt jelentette, hogy a liberális (demokrata) államok lakosságának többsége támogatta az elnök eltávolítását – ezzel is bizonyítva az amerikai társadalom egyre mélyebb ideológiai és politikai megosztottságát a keleti és a nyugati parti „kék” államok, illetve a Középnyugat, a Dél és a Sziklás-hegység konzervatív (republikánus) „vörös” államai között (az ötven tagállamból mindössze egy maroknyi állam ingadozik a két párt támogatása között). A Demokrata Párt előválasztási vitáiban pedig kiderült, hogy a párt aktív tagjainak többsége az impeachmentet a két nagy párt washingtoni belterjes marakodásának tartja, s jobban érdekli őket, többek közt, az egészségügy helyzete, a felsőfokú oktatás költségeinek csökkentése, a munkahelyek, a bevándorlás, azaz az úgynevezett vajaskenyér- (bread and butter) kérdések. Az Egyesült Államok történetében sikeres, hivatalból való eltávolítással végződő impeachment-eljárást kizárólag szövetségi bírók ellen folytattak le, megvesztegetés vagy egyéb büntetőjogi kategóriába tartozó cselekedet miatt.

A „hatalommal való visszaélés” önmagában tág kategória, s alapjában érinti a hatalmi ágak közötti egyensúlyt vagy egyensúlytalanságot. Az Alapító Atyák (1787) szélesítették ugyan a végrehajtó hatalom jogköreit a Konföderációs Cikkelyekhez (1777) képest, de rendkívül lazán határozták meg azokat, s a későbbiekben sok függött az egyes elnökök mentalitásától, az éppen fennálló pártviszonyoktól, illetve a bel-, kül- és nemzetbiztonsági politika változásaitól. Az utóbbi évtizedeket általában a döntéshozatal központosítása s ezzel együtt a végrehajtó hatalom erősödése jellemezte szövetségi szinten a törvényhozás kárára, bár nem beszélhetünk nulla összegű játékról a két hatalmi ág viszonyában. A föderális állami berendezkedés szinte kezdettől fogva viták kereszttüzében állt; a Köztársaság korai éveiben a leghíresebb összecsapás Andrew Jackson és John C. Calhoun között folyt az úgynevezett nullifikációs kérdésben, azaz abban, hogy a tagállamoknak joga van-e az érdekeik ellen hozott szövetségi döntést felülbírálni.


A vita a Jackson elnök által képviselt, majd több, a szövetségi Legfelsőbb Bíróság által hozott ítéletben a szövetségi állam elsőbbségét erősítette meg, és a tagállamok fokozatosan vesztettek a szuverenitásukból az évek során. A belpolitikában ezt a Demokrata Párt elnökeihez köthető programok sorozata jelentette (New Deal, Fair Deal, Great Society), míg velük szemben a republikánus párti elnökök időről időre kísérletet tettek a tagállamok jogainak bővítésére (Richard Nixon New Federalism elképzelése, Ronald Reagan, George W. Bush, vagy éppen Donald Trump). A külpolitikában elsősorban a hidegháborús viszonyok tették szükségessé a kül- és nemzetbiztonsági döntéshozatal gyorsítását, s ezzel szükségszerűen együtt járó központosítást, egyfajta „császári elnökséget” (imperial presidency) teremtettek.

Az 1947-es Nemzetbiztonsági Törvény által létrehozott Nemzetbiztonsági Tanács a Fehér Házon belül idővel a Külügyminisztérium (State Department) riválisa lett, sőt számos esetben azt háttérbe is szorította (például Henry Kissinger vagy Zbigniew Brzezinski idejében). Ezzel párhuzamosan rendkívüli mértékben bővült a nemzetbiztonság fogalma, főleg az 1990-es évek elejétől kezdve, és az elnökök egyre kevésbé vonták be a törvényhozás tagjait a döntéshozatalba, illetve egyre csökkentették a törvényhozás ellenőrzési (oversight) funkcióját nemzetbiztonsági okokra hivatkozva. Részben erre hivatkozott Alan Dershowitz a Donald Trump védelmében felhozott több mint ellentmondásos érvelésében, amikor azt fejtegette, hogy az elnököt nem lehet elmozdítani a hivatalából, ha úgy gondolta, hogy amit cselekszik, az a köz javát (a nemzetbiztonságot) szolgálja. Ebben az esetben az Ukrajnában széles körben elharapózott korrupciós ügyek kivizsgálása segítene Kijev pozícióit megerősíteni Oroszországgal szemben. Ettől eltekintve a Szenátus republikánus párti többségének döntő érve az volt, hogy Donald Trump talán „helytelenül” cselekedett, de amit tett, nem olyan súlyú, ami az elnökre kiszabható legsúlyosabb büntetést vonná maga után. Egyértelmű, hogy szélsőséges esetektől eltekintve Trump és korábban más, impeachment-eljárás alá nem vont elnökök megkérdőjelezhető magatartása (például a Johnson-kormányzat Vietnámmal kapcsolatos hamis tájékoztatásai) politikai megítélés kérdése, amelyre büntetőjogi kategóriák nem nagyon alkalmazhatók. A hivatalos vizsgálat Donald Trump ellen lezárult, a kérdés azonban megmaradt, hogy rövid távon a választók elfelejtik-e az ügyben az elnök, a Demokrata Párt és a Republikánus Párt által tanúsított magatartást 2020. november 3-án, illetve hosszabb távon a történelem milyen ítéletet mond majd a vitában szereplők fölött.

/Fotó: Donald Trump.