Negyedszázada annak, hogy a Replika szerkesztősége vitát rendezett arról a kérdésről, hogy a szociológiatörténet esetében „minek a történetéről” van szó. A diszkusszió során a vita résztvevői nemcsak az egyetemes szociológiatörténetre reflektáltak, hanem a magyar szociológiatörténet is szóba került. Maga a vita indítója, Saád József is érintette azt a kérdést, hogy mikor is kezdődhetett a magyar szociológia története. Az pedig már korábban is elfogadott álláspont volt, hogy a magyar szociológia története több szálon is kötődött az egyetemes szociológia történetéhez. Ebből a szempontból érthető, hogy ez a narratíva a „recepciókutatáshoz” kapcsolódik, mivel szerzője arra fókuszál, hogy az egyetemes szociológia kialakulását követően mikor és hogyan történt meg ezeknek a gondolatoknak az átültetése.
A „recepciókutatás” révén felvetődik az originalitás kérdése, mivel a tudományos művek értékét elsősorban az határozza meg, hogy a bennük foglaltak hozzájárultak-e valamilyen új, eredeti megállapítással a tudomány fejlődéséhez. Egy ilyen értékmérce minden tudományos gondolkodó munkásságára érvényes, így természetesen a magyar szociológiai gondolkodókra is. Ugyanakkor az originalitás kritériumának a elsődlegességén túl lehetségesek más szempontok is, amelyek például egy-egy ország tudománytörténetében vagy kultúrtörténetében fontos szerepet játszanak. Ilyennek gondolom például azokat a hatásokat, amelyeket a „szociológia” és a „szociológus” hatásának nevezek.
A „szociológia hatása” kapcsán olyan szempontokról van szó, hogy a szociológia miként befolyásolta a közgondolkodást, a politikát, továbbá milyen hatással volt a többi tudományágra, a publicisztikára és a szépirodalomra. A „szociológus hatása” esetében pedig arra a szempontra fókuszálunk, hogy az adott szociológus, mint műhelyteremtő, hogyan inspirálta munkatársait, tanítványait, hogyan befolyásolta tudományos pályafutásukat és munkásságukat.
Nem gondolom, hogy a magyar szociológia történetének a vizsgálata kimerülne a „recepció-kutatásban”, és egyetértek Demeter Tamás ama megállapításával, hogy „gyémántokon ücsörgünk, és kavicsokat nézegetünk”. A szociológiatörténet iránti érdeklődés elsősorban a hazai egyetemi képzés sajátosságaiból adódóan ugyan nem szűnt meg, de olyan magyar szociológiatörténeti szintézis, amely a korábbi korszakokra és a külföldi magyar szociológusok munkásságára egyaránt fókuszál, még nem született meg.
A szintézishiány lehetséges okainak a boncolgatása messzire vezetne, de talán annyi megkockáztatható, hogy részletes, többoldalú ideológiai orientációra is reflektáló megközelítések hiányában nem készíthető el az említett rendszeres áttekintés. Így például aligha írható olyan összegző igényű munka, amelyik a ma már konzervatívnak tekintett szociológiai megközelítésekre érdemben nem reflektál.
Lehetséges, hogy a szintézishiánynak az is az egyik oka, hogy az a kérdés sincs pontosan tisztázva, hogy mikor kezdődött a szociológia és egyben a magyar szociológia története.
A kérdésre a magam részéről elsősorban Raymond Aron és Johan Heilbron műveire támaszkodva keresem a választ.
Aron megjelölt egy társadalomtörténeti és két tudományelméleti kritériumot, amelyek szerinte elengedhetetlenül szükségesek voltak ahhoz, hogy létrejöhessen a szociológia. A társadalomtörténeti előfeltétel az volt, hogy a szociológia tárgya, a társadalom a maga komplexitásában mikor bontakozott ki. Az egyik tudományelméleti előfeltétel, a newtoni oksági törvény kategóriájának a társadalom jelenségeire történő alkalmazása, míg a másik a fejlődési törvény „felfedezése” és használata volt. A társadalom mint olyan a modernitáshoz kapcsolódóan alakult ki, míg a két tudományelméleti feltétel pedig a XVIII. században.
Az egyetemes szociológia történetének a megrajzolásában segítségünkre lehet Johan Heilbron is, aki úgy látta, hogy a XIX. század közepétől már a szociológia történetéről lehet beszélni, míg azt megelőzően a diszciplína „korai történetéről”. Az előbbi esetében már szerinte egy jól körvonalazható történet képe bontakozik ki, de ugyanez nem mondható el a korai, 1850 előtti történetről. Így Heilbron megkísérelt egy másik, de az előzővel összefüggő periodizálást, és nem pusztán a szociológia, hanem a társadalomtudományok (social sciences) tágabb területén. Ennek megfelelően beszél Heilbron a társadalomtudományok „diszciplináris” és „prediszciplináris” állapotáról.
A „prediszciplináris” szakasz szerinte mintegy kétszázötven évig – 1600-tól 1850-ig – tartott. Ebben a periódusban alakultak ki a társadalommal kapcsolatos fogalmak. Az intézményi kontextust a különböző akadémiák és tudóstársaságok jelentették. Heilbron szerint a modern tudomány egyik jellemzője hogy különböző diszciplínákba szerveződik. Ez a diszciplináltság a modern egyetemek kialakulásával vált uralkodóvá, amikor is sajátos tananyagok, folyóiratok és professzionális szervezetek jöttek létre. A társadalomtudományok „prediszciplináris” korszakának három periódusát különbözteti meg Heilbron. Elsőként az állam és a jog területén tűntek fel a modern koncepciók. Következőként a modern közgazdasági teóriák jelentek meg. A harmadik „prediszciplináris” korszak jellemzője a „társadalom” fogalmának a megjelenése volt.
Herilbron nemcsak a társadalomtudományok történeti fejlődésében különböztetett meg három stádiumot, hanem például a francia szociológia területén is. Az első szakasz 1730-tól 1775-ig tartott, és annak kulcsfigurái Montesquieu és Rousseau voltak. A második stádium 1775-től 1814-ig tartott, és Condorcet, valamint Cabanis voltak a leghíresebb személyiségei. Ekkor született a „társadalomtudomány” kifejezés is. A harmadik stádium Napóleon bukásától (1814) a XIX. század közepéig tartott, és Comte a francia szociológiában újfajta tudományos megközelítést vezetett be. A „prediszciplináris” szociológiai gondolkodás három stádiuma Heilbron szerint jellegzetesen francia történet volt.
A szóban forgó francia szociológia nem szaktudományként, hanem szintetikus tudományként bontakozott ki és volt hatással a magyar tudományosságra. Ugyanakkor a kezdeti hazai szociológiára nemcsak a „francia tudomány”, hanem a „német társadalomtan” is hatással volt. A „társadalomtan” gondolati előzményei között említhetjük a políciát, a kameralisztikát, a rendészettudományt, a gazdálkodástudományt, az igazgatástudományt, majd az államtudományokat. Az állam gyámkodása alól egyre jobban függetlenedő, mozaikszerűen létező társas viszonylatok komplex társadalommá szerveződtek. Ez a társadalom vált azután – ahogy ezt Immanuel Wallerstein megállapította – az államtudományok keretei között szerveződő „német társadalomtan” tárgyává.
Wilhelm Dilthey a német társadalomtan diszciplínájának első képviselőjét Lorenz von Steinben látta. A társadalomtanra az volt a jellemző, hogy az államtudományt ki akarta egészíteni, eltérően a szociológiától. Erre a kiegészítő funkcióra azért volt szükség, mert az absztrakt államfogalom elégtelennek bizonyult arra, hogy a „nép” viszonyait kellő mélységben megragadja. Stein azzal szembesült, hogy olyan tudomány, amelyik magának a társadalomnak a részletekbe menő, komplex tudományos vizsgálatát elvégezte volna – ideértve a szociológiát is – nem létezik, így maga dolgozta ki a közigazgatás-tudomány szempontjából használható társadalomtant.
Láthattuk, hogy Heilbron periodizációja szerint a „francia tudomány” 1850 körül alakult ki, és Stein elmélete is ekkortájt született meg. Ezek az eszmei hatások tükröződtek a kortárs hazai elméletekben is. Az előzőekben említett „francia tudomány” és a „német társadalomtan” egyaránt megtalálható a hazai szociológiai gondolkodás történetében. A kezdetek a reformkori filozófiáig nyúlnak vissza. Az úgynevezett egyezményesek (Hetényi János és Szontagh Gusztáv) műveiben már megjelenik a „francia tudomány” iránti érdeklődés. A munkamegosztás bemutatására és a német társadalomtani irodalom (Lorenz von Stein, Wilhelm H. Riehl és Adolf Widmann) kritikai ismertetésére vállalkozott Hunfalvy Pál.
A „recepció-függőség” meghaladására tett kísérletet Eötvös József, aki tudományos főművét, az Uralkodó eszmék-et kifejezetten államtudományi munkának tekintette. Ami miatt a hazai szociológia kibontakozásának történetében mégis jelentősnek gondolom Eötvös munkásságát, annak az oka az, hogy ő tág elmélet
i keretbe illesztve, „állam” és „társadalom” egymásra hatását vizsgálta, és – miként ezt Nagy Endre kimutatta – az állam intézményét a társadalom kontextusában értelmezte.
Egyik példaképének Eötvöst tekintette Concha Győző, a századvég és a századforduló egyik jelentős gondolkodója. Concha másik példaképe, mestere, Lorenz von Stein volt, így érthető, ha az előbbi is társadalomtant művelt. Concha magát a társadalmat úgy fogta fel, mint az érdekharcok terepét, és a „jogállam” szerinte mint egyfajta érdekkiegyenlítő a „köz” integrációja szempontjából „felette áll” a társadalomnak. Ez az álláspont azonban nem jelentette például az önálló „társadalomtan” megkérdőjelezését. Ez a „társadalomtan” Concha felfogása szerint nem tekinthető alaptudománynak, hanem inkább az államtudományokkal közös gyökerű, de azokhoz képest kiegészítő tudomány.
Comte műveit a XIX. században még nem fordították le magyar nyelvre, de munkásságáról több ismertetés is megjelent. Ezek egyikének szerzője Beöthy Leó volt, aki kritikai áttekintésében elismerően szólt Comte életművéről. Beöthy későbbi műveiben a szociológia kialakulása szempontjából nagyjelentőségű evolucionista társadalomnéprajz felé orientálódott, és elismerte a szociológia létjogosultságát és önállóságát.
A szintetikus szociológia kidolgozását hazánkban Pulszky Ágost végezte el. Jog- és állambölcseleti főművében a szociológiát nem szaktudománynak, hanem szintetikus tudománynak tekintette, amely magában foglalja a nemzetgazdaságtant, az erkölcstant, a jog- és állambölcsészetet és a politikát. Önálló társadalomelméletet is kidolgozott, amelynek fontos pillérét képezték az egyes társadalomtípusok, amelyek az érdekkörök mentén különültek el egymástól. Az egyes érdekkörök a történeti fejlődés sorrendjében változnak. A jog- és állambölcselet mellett Pulszky munkásságában jelentős szerep jutott a politikaelméletnek és a társadalomnéprajznak is. Pulszky – Litván György kifejezésével élve – a „híd szerepét” töltötte be a XIX–XX. századi hazai társadalomtudományi törekvések között, így például a Társadalomtudományi Társaság első elnöke lett.
****
A hazai szociológiatörténet-írás jelentős része nem vagy csak alig foglalkozott a XIX. századi elődök munkásságával, mivel sem a „szintetikus szociológiát”, sem a „társadalomtant” nem tekintették szociológiának, és a hazai szociológia prehistorikumával sem foglalkoztak. A kezdeteket tekintve inkább a XX. század elejére és a Huszadik Században megjelent írásokra és szerzőikre, ezen belül a szocialista orientációjú gondolkodókra fókuszáltak. Magam azonban úgy gondolom, hogy az előzőekben bemutatott gondolkodók problémafelvetéseikkel, elemzéseikkel és megállapításaikkal a hazai társadalomtudományi és egyben a szociológiai gondolkodást is befolyásolták.
A szerző szociológus, eszmetörténész, a Pécsi Egyetem nyugalmazott tanára
A további hozzászolások a következő helyeken találhatók meg: Balázs Zoltáné itt, Bene Adriáné itt, Demeter Tamásé itt, Karácsony Andrásé itt, Mezei Balázsé itt, Perecz Lászlóé itt, Szelényi Iváné itt, Varga Péter Andrásé itt, Wessely Annáé itt.
Nyitókép: Az Émile Durkheim út táblája Párizsban
