Demeter Tamás már többször kifejtette, mit ért a magyar filozófia „szociologizáló hagyományán”: a filozófiai problémák filozófiai érveléssel való megoldásának tudásszociológiai megkerülését, azaz a filozófiai probléma társadalmi állapotok vagy folyamatok tüneteként láttatását. Ha eltekintünk most a semmitmondásig általános utalásoktól „a társadalomra” mint kontextusra, akkor amiről Demeter ír, az valójában nem az adott filozófiai probléma elkenése, feloldása, hanem magának a problémának az átdefiniálása. Például társadalmi problémává, olyan jelenséggé, amelyet a vizsgált korszakban egy vagy több társadalmi csoport ártalmas, gyakorlati cselekvéssel felszámolandó vagy éppen üdvözlendő jelenségnek gondol. Vagy pszichológiai, szociológiai, eszmetörténeti problémává. Talán nem felesleges leszögezni, hogy a társadalmi tények önmagukban még nem szociológiai, pszichológiai, jogi stb. problémák. Szociológiai probléma az, amit a szociológus szakmája valamelyik érvényesnek vagy nagy heurisztikus értékűnek tartott elméletének fogalmaival határoz meg, és oksági magyarázatára törekszik.
Demeter nem magyarázatról, hanem megértésről beszél, amely egy bűvészmutatvánnyal ér fel: a „szociológiai szemléletű megközelítésben” a filozófiai problémák „egy adott társadalmi helyzet olyan tüneteivé válnak, amelyek idővel maguktól elmúlnak”, hiszen „szociológiai megértésükkel filozófiai problémaként fel is oldódnak – azaz eltűnnek”. Az oksági magyarázattal szemben – milyen mechanizmusok közvetítésével produkálja az adott „helyzet” épp ezt a tünetet: az adott filozófiai problémát – a megértés beéri annak belátásával, miért épp filozófiai problémaként fogta fel és jelenítette meg az egyén vagy egyének egy csoportja (vagy akkor és ott mindenki?) a voltaképpen társadalmi problémát. Remélhetően erről többet is lehet mondani annál, hogy hiszen az illető filozófus volt, és ezért egy – talán már Platón óta ismert ‒ probléma alakjában értelmezte a maga tapasztalatait.
Viszont azt is érdemes felidézni, hogy a szokásosan a szociológia „alapítói atyái” közé sorolt szerzők – Max Weber fontos kivételével – jószerivel mind filozófusok voltak, vagy filozófusként kezdték pályájukat (Marx, Comte, Durkheim, G. H. Mead, Simmel), és ez a következő generációban sem számított ritkaságnak (Alfred Schütz, Mannheim Károly, Adorno, Horkheimer), sőt még az ő tanítványaik nemzedékében sem (filozófusként kezdett két máig mérvadó szociológus: Bourdieu és Habermas).
A szövegben, amelyre megjegyzéseim vonatkoznak, nem diszciplínák – szemléletmódok, tudományos fogalomalkotási hagyományok és módszerek ‒ közti váltásról van szó, hanem két szakma „ötvöződéséről”, méghozzá Demeter szerint „a magyar filozófia- és szociológiatörténet kánonjai ötvöződnek”. A magyar szociológiában bizonyosan nem alakult ki kánon; ilyet a magyar filozófiatörténetben sem látok, de ennek megítélését rábízom a filozófusokra. Az viszont még metaforikusan is zavaró számomra, hogy Demeter a kánonképződést organikus folyamatnak gondolja és „a filozófiai és szociológiai fogalomalkotás szerves kapcsolódásairól” elmélkedik. A kapcsolódások vitathatatlanok, de nem a kánonok vagy a módszerek között, hanem a tárgyleírás és a problémameghatározás szintjén. Mannheim már korán reflektált ennek indítékára A jelenkori szociológia feladatai című írásában:
„Mert a valóság nem tette meg azt a szívességet a részterületek kutatóinak, hogy gondosan körülhatárolt szakterületeken fejlődjék”;
[a kutatás] ezért „az eseményeket ott is nyomon követi, ahol azok egyik szakterületről a másikba vezetnek bennünket. […] Az eseményeket tehát ugyanabban az összefüggésben kell megjelenítenünk, amelyben eredetileg is összekapcsolódtak. Nem szabad őket elvont fogalmak: művészet, tudomány, irodalom, közgazdaság, társadalom kedvéért felapróznunk.” A problémaközpontú kutatás a XX. század folyamán többször előtérbe került a diszciplináris keretekhez igazodóhoz képest; az e téren megfigyelhető hullámzás maga is megérdemelné a tudománytörténeti és tudásszociológiai értelmezést.
Demeter úgy látja, és nyomatékosan állítja, hogy a „XX. század meghatározó magyar filozófiai teljesítményei szociológiai módszertanok erőterében rekonstruálhatók”. Tényleg módszertanokra gondol? A múlt század első felében nem állt rendelkezésre átvehető szociológiai módszertan – kivéve talán Durkheimét, aki kevéssé hatott a magyar szociológiai kutatásra. Ezen a ponton már gondot okoz, hogy Demeter nem mondja meg, szerinte kiknek a módszertani elvei, hogyan hoztak létre miféle erőteret. Lukács György – a Theo Pinkus szerkesztette 1967-es német nyelvű kötetben megjelent egyik hosszú beszélgetésben – megjegyezte: „személyesen csak azt mondhatom, hogy ma már egyáltalán nem sajnálom, hogy első társadalomtudományos leckéimet Simmeltől és Max Webertől vettem”. Nem tudjuk, hogy e leckékben előkerültek-e módszertani megfontolások. Weber valóban írt fontos módszertani tanulmányokat, módszertant nem. Simmel elsősorban filozófusnak tartotta magát, és kifejezetten szociológiai módszerek kidolgozására nem is törekedett, mert úgy látta, a szociológiát nem a tárgya vagy a fogalomalkotása, hanem szemléletmódja, elemző szempontjai különböztetik meg a rokon diszciplínáktól. S ezt a bizonyos szociológiai szemléletmódot Lukács alkalmazta is egyes korai – nem filozófiai ‒ munkáiban, például A modern dráma fejlődésének történetében, miközben Simmel filozófiáját nem nagyon becsülte.
Amit Demeter „szociologizálásnak” nevez, az valószínűleg nem a szociológiából, hanem a szellemtörténeti ihletésű irodalom- és művészettörténetből érkező inspirációnak köszönhető. És e „szociologizálást” nem filozófiai problémák meg- vagy feloldásának igénye hívta létre, hanem – többek közt – a személyes társadalmi tapasztalat. Demeter erről azt írja, hogy egyes magyar szerzők a XX. század első felében a „sajátosan közép-európai és azon belül a magyar életvilágból táplálkozó élményanyagnak köszönhetően fordultak szociológiai érzékenységgel filozófiai problémák felé. Ennek az élményanyagnak a magja pedig […] az az élmény, hogy ebben a közegben a racionális érvelés hatástalan az organikusan vagy oktrojáltan rögzült szokásrenddel és szimbólumokkal szemben.” És ebből fakadna a felismerés, hogy e kultúra racionális rekonstrukciója nem lehetséges, tehát a történeti-szociológiai rekonstrukcióval kell próbálkozni. Ezt a feltevést 1991-ben Csepeli Györggyel közösen mi is megfogalmaztuk egy előadásban, amikor a magyar szociográfiai hagyomány és a mannheimi tudásszociológia közös közép-európai társadalmi tapasztalatát próbáltuk körvonalazni, ám ez – mint a Replikában (1992‒93) róla folytatott vita bizonyítja – nem aratott sikert a szociológusok körében.
Miközben Demeter számos szellemtörténeti és/vagy szociológiai tájékozódású XX. századi magyar szerzőt említ Palágyi Menyhérttől Szerb Antalon át Molnár Antalig, sőt Szelényi Ivánig és Konrád Györgyig (posztmarxistának minősített könyvük ‒ Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz – okán), akiknek munkássága beilleszthető az általa körvonalazott hagyományba, kitér a tézist csak nyakatekerten alátámasztó (ellen)példákra is, Polányi Mihály és Lakatos Imre tudományfilozófiájára. Kimarad viszont a tézise illusztrálására legalkalmasabb, kézenfekvő eset, amelyben a filozófiától a tudásszociológiához vezető út állomásai is dokumentálódnak: a Zalai Bélától tanult struktúraelemzés alkalmazása Mannheim Károly műveiben a budapesti egyetemen megvédett filozófiai disszertációjától a struktúraelemzés tudásszociológiai általánosításáig A gondolkodás struktúráiban és az Ideológia és utópiában. Kárpótlásul a dolgozatot piros-fehér-zöld farok zárja: a szociologizáló hagyomány (re)konstrukciójával demonstrálható, „hogy egymással radikálisan egyet nem értő magyarok akár szándékaik ellenére egy értékes lokális kultúra kialakulásában működtek közre.”
A szerző szociológus, az ELTE BTK tanára
A további hozzászolások a következő helyeken találhatók meg: Balázs Zoltáné itt, Bene Adriáné itt, Demeter Tamásé itt, Karácsony Andrásé itt, Kupa Lászlóé itt, Mezei Balázsé itt, Perecz Lászlóé itt, Szelényi Iváné itt, Varga Péter Andrásé itt.
Nyitókép: Szelényi Iván és Konrád György: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz (1989), részlet
