Egy tudásszociológiai vagy – diszciplinárisan nyitottabb terminussal – társadalmi konstruktivista megközelítésű XX. századi magyar kánon kialakítása több problémát is felvet, akár filozófiai, akár eszmetörténeti jellegűnek tekintjük Demeter koncepcióját. 2011-ben megjelent kötete, A szociologizáló hagyomány óta kísérti őt a gondolat, újra és újra visszatér hozzá, különböző tudásterületeken tesztelve működőképességét. Az előtérbe állított szociológiai szemléletmódot legutóbbi cikkében gyakorlatilag a tudásszociológiai megközelítéssel azonosítja. Teszi ezt úgy, hogy bevallja, szándéka az utólagos kánonalkotás. Arra a kérdésre, hogy mitől lehet érvényes egy ilyen konstrukció, amely a filozófiai tudástermelés és intézményi keretek szempontjából is legalább három különböző korszakot magában foglaló XX. századi magyar filozófiai teljesítmény nagyobbik részét figyelmen kívül hagyja, Demeter maga is keresi a választ. A társadalom zenei képe című kötetében adott indoklása szerint az tekinthető csupán genuin magyar filozófiának, amely nem pusztán nyugati hatások recepciója. Mostani cikkében hasonló állítással találkozunk: „e hagyomány kibontakoztatói sajátosan közép-európai és azon belül magyar életvilágból táplálkozó élményanyaguknak köszönhetően fordultak szociológiai érzékenységgel filozófiai problémák felé”. Hozzáteszi, a racionális érvelés hiábavalóságának tapasztalata irányította őket a problémák történeti-szociológiai rekonstrukciója felé. Az érvelés azonban több okból hibás: egyrészt a történelmi-társadalmi konkrétság hegeli, idealista tételének Marx általi kreatív felhasználása (a feje tetejéről a talpára állítása) és az Engelsszel közösen írt A német ideológia óta a szellemi termékek társadalmi feltételrendszerének vizsgálata egyre inkább elterjedt az európai filozófiában és a születőfélben lévő szociológiában. Lukács és Mannheim korai,  mai szemmel inkább proto-tudásszociológiai nézetei pedig a német nyelvű filozófiai diskurzusnak képezték a részét. A ma már csak nekünk magyaroknak érdekes szellemtörténeti koncepciók (nemzetkarakterológia) vagy éppen a tudományfilozófiai konvencionalizmus szintén támaszkodhattak német szellemtörténeti és francia tudományfilozófiai előképekre. Jászi Oszkár Demeter említette művének, a Művészet és erkölcsnek egyik fő hivatkozási pontja Jean-Marie Guyau. Mindez érvényes szélesebb, eszmetörténeti vonatkozásban is.

Eredeti magyarországi vagy akár közép-európai törekvésről szó sincs tehát.

Ennek ellenére természetesen örömteli, hogy a magyar filozófiának a század elején volt végre néhány olyan képviselője, akik bekapcsolódtak azokba az újító diskurzusokba, amelyeket ma is jelentősnek tartunk.

Demeter másik indoka a szelekcióra a filozófiai teljesítmény értéke, jelentősége. Kiinduló állítása szerint a „meghatározó” magyar filozófiai teljesítmények a században összefüggnek az általa felvázolt szociológiai módszertannal. Félretéve azt, hogy minden értékelés és kánon szubjektív, illetve értelmező közösségek érvényesülési vetélkedésének függvénye, szeretnék emlékeztetni arra, hogy a második világháború végéig – sőt egyesek a rendszerváltozásig –, a Demeter-féle utólagos kánon szereplői távolról sem voltak meghatározóak Magyarországon. A pozitivizmus és a szellemtörténet jeles képviselői nagyrészt feledésbe merültek, nevük lexikonadattá vált. A dialektikus történelmi materializmusban a marxizmus dogmatikus ideológiává alakult át. Az ezért részben felelős, ám mégiscsak nagy formátumú gondolkodó, Lukács többször kényszerült önkritikára, hallgatásra. Legjobb tanítványai közül többen emigráltak. A tudásszociológia és maga a tudományfilozófia is a rendszerváltásig marginális ismeretterületnek számított még a felsőfokú filozófiai képzésben is. A hivatalos, akadémiai szakfolyóirat, a Magyar Filozófia Szemle évfolyamait lapozgatva filozófiailag értelmezhetetlen szövegek seregével találkozhatunk évtizedeken át. Ahogyan 1949 és 1989 között meghatározónak a dogmatikus „dialmat” tekinthető, ugyanúgy az azt megelőző fél évszázadban egy másféle dogmatikus szemlélet és doktrínakészlet uralkodott a magyar filozófiai életen: az újidealizmus, újskolasztika, a teológiai kiindulópont, a metafizika és az etika primátusa. A budapesti egyetem filozófia tanszékének vezetője és a Magyar Filozófiai Társaság elnöke Pauler Ákos, majd halála után Brandenstein Béla. Az utóbbi az Athenaeum szerkesztője is, valamint az Akadémia Filozófiai Bizottságának irányítója (lásd a kor filozófiai életéről Hanák Tibor: Az elfelejtett reneszánsz és Perecz László: A fölfedezett reneszánsz című köteteit). Bármennyire is egyetértünk az utólagos értékítélettel, a „meghatározó” szó használata félrevezető. További hiba a kiinduló tételben, hogy nem csak a „szociologizáló hagyomány” mutatott fel jelentős teljesítményt a kor magyar filozófiájában. Az utólag nemzetközi szintűnek tekinthető gondolkodók sorában találhatunk újkantiánusokat (a Böhm Károly és tanítványa, Bartók György nevéhez köthető „erdélyi iskola”) és fenomenológusokat (Szilasi Vilmos) vagy az említett irányzatokat ötvöző Zalai Bélát, akik mind kívül esnek a Demeter által felvázolt szemléleti közös nevezőn. Ők nemcsak nem illeszkednek Demeter elméleti keretébe, mint Polányi és Lakatos, hanem beilleszthetetlenek is abba.

Módszertani szempontból kérdéses Demeter megközelítésében a filozófia és az eszmetörténet viszonya is. Még ha értelmes és legitim vállalkozásnak tekintünk is egy utólagos kánont egy filozófus részéről, akkor is felmerül ennek eszmetörténeti hitelessége. Ha feltételezzük, hogy az eszmetörténész a különböző tudásterületeken vagy ezek valamelyikében igyekszik kimutatni elméleti, ideológiai szemléleteket, előfeltevéseket, akkor elvárjuk tőle a vizsgált diskurzus(ok) körültekintő kontextualizálását, összehasonlítását. A filozófiai teljesítményekre vonatkoztatott szakmai értékpreferenciánk és szelekciónk, a többé vagy kevésbé megalapozott kánonjavaslatunk a filozófiai diskurzusban lehet akár előremutató is, azonban az összefüggéseket, diskurzusrendet kutató eszmetörténész számára idegen marad. Ő nem tekinthet el a korban elismert szereplők befolyásától, és nem kárpótolhatja utólag a mellőzöttségért a korban Magyarországon marginális nézeteket és képviselőiket, legyenek bármilyen zseniálisak.

Hogy a filozófiatörténész számára melyik attitűd a szerencsésebb azt ki-ki döntse el, az objektivitás illúziójának Szküllája és a koncepciózus kánonalkotás Kharübdisze között.

Merthogy a kellő körültekintés és a védhető megfogalmazás hiánya ahhoz vezethet, hogy a szerző megkésett szellemtörténésznek tűnik, aki olyan filozófiai korszellemet, sőt nemzetkaraktert taglal, amelyet mások fikciónak éreznek. A modell implikált szellemtörténeti-historista alapja már csak azért is nehezen igazolható, mert az ugyanabból az életvilágból kibontakozó számos más – részben jelentős, részben sikeres – filozófiai megnyilvánulás más megközelítést választ, nem a szociologizálót. A racionális érvelés hatástalanságának tapasztalata ettől még igaz lehet, de ez többnyire egy ellentétes és jóval sikeresebb stratégiához vezet: az önreflexiótól és kételyektől mentes, tekintélyelvű, dogmatikus rendszerek létrehozásához és fenntartásához. Demeter álma a dogmatikusok nélküli, nemzetközileg elismert és eredeti magyar filozófiáról szimpatikus vízió, de mint kánonjavaslat sajnos nem tükrözi a valós viszonyokat.

A szerző filozófus, irodalomtörténész, a Pécsi Tudományegyetem oktatója

A további hozzászolások a következő helyeken találhatók meg: Balázs Zoltáné itt, Demeter Tamásé itt, Karácsony Andrásé itt, Kupa Lászlóé itt, Mezei Balázsé itt, Perecz Lászlóé itt, Szelényi Iváné itt, Varga Péter Andrásé itt, Wessely Annáé itt.

Nyitókép: Kolozsvári testvérek: Szent György megöli a sárkányt (Kolozsvár)