XXXX

– Halló, itt felső-gellérthegyi Blumenstein Hibiszkusz, textil-nagykereskedő beszél, kapcsolná, kérem az elnöki titkárságot?
– Attól függ, kérem, mi a tényálladék fennforgása. Ha a Szerényi urat keresi, őt én helyettesítem, Zathureczky Ferenc vagyok, a titkára.
– Á, kedves Szantálföldi úr, megismertem a hangját, maga szokta a brünni reskontó számait a Kassai Szittyakürt tőzsdekrach rovatából felolvasni a Zeneakadémián!

– Halló, itt felső-gellérthegyi Blumenstein Hibiszkusz, textil-nagykereskedő beszél, kapcsolná, kérem az elnöki titkárságot?
– Attól függ, kérem, mi a tényálladék fennforgása. Ha a Szerényi urat keresi, őt én helyettesítem, Zathureczky Ferenc vagyok, a titkára.
– Á, kedves Szantálföldi úr, megismertem a hangját, maga szokta a brünni reskontó számait a Kassai Szittyakürt tőzsdekrach rovatából felolvasni a Zeneakadémián!

Felhívtam egyik nap Sajdik Ferit, hogy megerősítsem, nem akarom visszanöveszteni a bajszomat. „És tudod, az a portré, ami a KOKSZ Műhely tagjairól készült sorozatodból engem ábrázol, az már így, ugye nem stimmel.”

Néptelen park a nagyváros közepén, napfényes délelőtt fiatal nő kisbabát tol babakocsiban. A semmiből egyszer csak mellé toppan egy Rembrandt-sapkás, szakállas, idős úr villogó szemekkel. „Bocsásson meg, kérem, nem az enyém a gyerek?” A nő meglepetten felel: „Nem tudom, nem én vagyok az anyja.” Az udvarias kérdező Sándor György, a „humoralista” felém biccent: „Neked játszom.”

A formálódó ifjúi lélek küzd az élettel, a sorssal. 1929-ben mindössze pár hónapig járt a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára, ám más impulzusokra vágyott, s inkább egy barátjával a francia Riviérára indult vándorútra. – Borsos Miklós archaikus, lucidus játékossága.

„Nem adok nekik több kéziratot” – jelentette be a költő és nyomatékul benyomott egy felest. A Villányi borozóban ellenálló hangulat uralkodott. A költő munkaköri kötelességének tekintette, hogy minden évben egyszer berúgott. Az egyszeri alkalom után pedig már csak ráivott nap mint nap, hogy ki ne jöjjön az „alkotói idegállapotból”.

A hazai kortárs képzőművészetet meghatározni bajos lenne néhány – bármilyen frappáns – mondattal. Több ezer művész dolgozik számtalan irányzatban, stílusban. Van közöttük figurálisan ábrázoló, geometrikus alapvetésekben gondolkodó, hagyományos zsánerképet festő, tomboló szürrealizmust megjelenítő, groteszk és meghitt idillt kínáló, de akár posztmodern sejtelmekkel ható avantgárd munka is. 

A múlt rendszer egypárti, fura világában is lehett választani? Hogyne, aközött, hogy bejársz a hazug ideológiával átitatott újságíró-tanfolyamra és aközött, hogy nem és inkább Cseh Tamás-koncertekre mész.

Milyen egyszerű az élet. Megfelelő időben a megfelelő helyen lenni. És akkor nem a naptártól függ, hogy mikor van tavasz. A Hírlapkiadó székházát ezen a februári napon úgy éltem meg, mint egy wellness központot.

Legyen bár kallódó tehetség vagy ezer létforma lehetőségét magában érző fondorlatos cselszövő, egy ifjú írójelölt indulásához némi összeköttetés soha nem árt. Feledés félhomályába tűnt diákújságírói zsengéket újrafogalmazva, s egy nem-verssel indul a Szerkesztőhöz…

Szépreményű grafikusjelöltnek a Várra néző, panorámás építészirodát hetedik kerületi, sötét, földszinti vasrácsosra cserélni nem örömünnep, s ha első munkanapjának reggelén főnökasszonya még le is teremti, megszülethet az elhatározás, hogy ebből ennyi éppen elég.