Az asztaltársaság bólogatott. Várható volt, hogy a Mozgó Világ előbb-utóbb beleszalad a végzetébe. 1981 márciusában már egyszer be is tiltották a lapot. Most meg, két évvel később, 1983 decemberében a már kinyomtatott Bibó-számot kaszálták el. Az én terveimnek is keresztbe tévő hatalmi műveleten borúlátón merengtem. Elutasításban is volt részem a Mozgónál, nem kellettek az Ady-évfordulóra készített fotóim, amelyeken a poéta megtépázott plakátjai szerepeltek. („Túl sokan foglalkoznak ezzel.”) De közöltek is. Szépen nyomtatták ki a fotómontázsaimat, nyirkáltam, ragasztgattam, retusálgattam fehér temperával, puha, 6B-s grafitceruzával – számítógép előtti idők voltak. A tiszteletdíjnál is fontosabb volt, hogy benne vagyok a Mozgóban.

Akkori első számú műhelyünk világában, a kocsmában a hivatalos sikertelenség rangnak számított. Sőt, akit közöltek, elismertek, gyanús lett. A gyógyszergyárban az üzemi pszichológus laza srácnak tűnt, rendre publikálta verseit, könnyű volt haverkodni vele. Aztán valaki odasúgta, „mit gondolsz, mitől van ilyen jó pozícióban? A pártbizottság támogatásával!” Ja, vagy úgy. Egy lófarkas, szegecselt bőrdzsekis, tetovált kezű vagány is bejelentkezett, hogy megnézné a rajzaimat. Persze. Naná. Köszi. Gyere. Micsoda jószemű, érzékeny, érdeklődő fiú. Feljött, nézelődött, beszélgettünk. Kérdezgette, mit gondolok az ef Zámbó Öcsiékről, akik Szentendrén ilyen-olyan „balhéikkal” is felhívták a figyelmet magukra. Csak hebegtem. Mit felelhettem volna erre? Utólag a haverjaim jót mulattak az eseten: „Nahát, jól vendégül láttad a besúgót!” De hát nem is úgy nézett ki, ellenkeztem, inkább a Pokol angyalai pesti mutációjának tűnt. (Még nagyobb derültség.) „Persze! Majd úgy maszkírozzák, mint a kémfilmekben az ügynököket!”
A cigifüst és a bor gőze sajátos sfumátót adott a kocsma sziluettjeinek. Minden este végtelennek hatott. Hatszáz évig élünk. Belefér a teremtő tétlenség. Kisalakú, A5-ös noteszembe firkálgattam, különösebb meggyőződés nélkül. Ha „sehonnai külsős” vagyok is, a Mozgó betiltása, valahogy megrezgette vészjelző antennáim. Ráadásul a képszerkesztő grafikus, Szabados Árpád épp biztatott, hogy a minuciózus grafikák mellett vegyek nagy lendületet, nagyobb felületet, s ömlesszek áradó színeket. Jó, megkereshetem külön, hogy megmutassam, mire vetemedek újabban, de az valahogy nem olyan. S nemcsak a közlés lehetőségének hiánya miatt.

Szórakozottan kinéztem a kocsma ablakán a Gerlóczy utcára. Abban a pillanatban szállt ki egy taxiból Hernádi Gyula. Egyből megismertem, jellegzetes, hosszú ősz hajáról, sötét keretes szemüvege mögül villanó fürkésző tekintetéről, elegáns öltönyös alakjáról. A kalapja is azt mutatta, hogy lénye nem itt végződik a feje fölött, hanem rejtélyesen, láthatatlanul be van csatornázva az égbolt földöntúli látomásaihoz.

Bevillant, hogy zöldfülű harmadikos gimnazista voltam, amikor pénzkereseti céllal egyúttal az Astoria Szállodában dolgoztam mint londiner, s ott ámultam rá. Szűzies ártatlansággal cipeltem a gazdag külföldiek kofferjeit, aranypaszomány egyenruhámban ugrottam taxit leinteni. Tábornoki sapkában vezettem a szálloda liftjét (amivel le is szakadtam a felvonó aknájába, hogy négykézláb tudtam kimászni, de felfelé is továbbfutott a fülke, egészen a padlás vascsigáihoz csattanva, csakhogy megtapasztaljam mindkét végletet).

Figyeltem a kétes (vagy nagyon is egyértelmű) foglalkozású, erősen beillatosított nők térülését-fordulását, s kuporgattam a borravalóként kapott nyugati valutákat, hogy a helyi „dollárboltban” vegyek valami svájci csokit, francia konyakot. A tényleges fizikai tevékenység mellett – utólag látom – nagyon értékes volt, hogy rengeteget csak úgy bámészkodtam. Bejött például Blöró, vagyis Laux József, a már akkor sztár dobos. Ahogy dobolt ujjaival övcsatján, arra gondoltam, most is valami ritmusképletet gyakorol. Aztán megjelent Hernádi Gyula. A kávéházi részből kijött a szálloda telefonjához, s jól hallottam, hogy mit beszél. „Igen… Lóálarcot faragtunk, lepedőt terítettünk magunkra… inkább lónak akartam öltözni… Inkább, mint ezeknek.”

Bármit mondott, én már tudtam, hogy ő nemcsak író, de az általam félájult rajongóként szeretett Jancsó-filmek társszerzője. Még Sümegen voltam elsős gimnazista, s egy szombat délelőtt a kollégiumi igazgatóval, Lenner József tanár úrral dübörgött le a helyi moziba a fiú diákszállás teljes legénysége, mert „meg kellett nézni” a Fényes szeleket. Én is kollégista voltam, de a filmbéli forradalmárokhoz képest inkább egzecíroztatott fogolynak éreztem magam. Apámnak lelkes levélben áradoztam a Jancsó–Hernádi alkotópárosról, aki erre föl jegyet váltott a Puskin moziba, hogy megnézze az Égi bárányt. Csalódott válaszlevélben számolt be róla, hogy a filmet kábé a felénél otthagyta, mert elviselhetetlen volt számára, amikor az egyébként („kitűnő színész”) Madaras József játszotta figura az ujjpercek apránként való széttörését taglalta hosszasan, mint a kínvallatás célravezető eszközét. Meghökkentem. Megértettem viszolygását. Apám a második világháború pokoli kataklizmáit élte túl.

Hernádi Gyula, mint egy eltévedt angol lord lépett be a kocsmába. Két ismerőse várta, rögtön azt fantáziáltam, hogy filmesek. Nem vett észre, vagy nem ismert fel, pedig már szerepeltünk egy színpadon. Öt évvel az Astoria Szálló-béli első „egy közös térben tartózkodásunk” után jelentkeztem a 25. Színház színésztoborzójára. Henri Michaux francia szürrealista költő versét, a Bohócot tanultam meg. Egész világfájdalmamat, keserűségemet, végtelen csalódottságomat híven kifejezte a szöveg. Tetézve a szerelemnélküliség halálos kínjával. Huszonkét éves voltam. Gazdag Gyula rendező figyelmesen nézte viaskodásomat a verssel. Továbbjutottam további próbákig. Kiálltam a színpadra, monológot mondtam. A színfalak mögül előlépett Jancsó Miklós és forgópisztollyal többször a fejem fölé lőtt. (Vaktölténnyel.) „Menj jobbra! Állj meg! Fordulj vissza! Gyere középre!” Követtem az utasításokat. Nem hibáztam a szövegben. Ekkor előlépett Hernádi Gyula. Zakóját levéve, nadrágtartósan előrehajolt, s kosárlabdát pattogtatva közeledett, mint egy veterán harlemi vagány. Hosszú ősz haja ezüst villámként repesztette milliárdnyi csontmolekulává a Népköztársaság úti palota kupoláját. Mindenki, aki – békésen, vagy pokoli kínok közt – itt lelte halálát, pirosszemű, pikkelyes rovarként fúrta át a kollektív tudattalan hideg égboltját, mint a proletárdiktatúrában fogant sufni purgatóriumfalát az ateisták önkívületi átka.

Egy szót sem váltottunk. A rendezőasszisztens feljegyezte a jelenet tér- és időbeli paramétereit, a megírt szöveget és a rögtönzéseket. Néhány héttel később – egy hosszabb szerep szövegével való küzdelem közben – töltőtollal írt levélben hosszasan magyarázkodva, hogy önvizsgálatot tartottam, s arra jutottam, mégsem ez az én utam, elköszöntem a színház vezetőségétől. (Utóbb kiderült, hogy nagyon meglepte őket, s nagyon értékelték. Mivel számtalan figura lelépett, de egyedül én voltam, aki néma elpárolgás helyett, levélben búcsúzott el.)

Hernádi Gyula feketekávét ivott a kocsmában. Nem ő lógott ki a vendéglátóipari egység összképéből. Inkább a világ nem stimmelt sosem ezzel az angol öltönyös, decens úriemberrel. Akkor még nem sejtettem, hogy egy évtizeddel később a Gellért Szálló éttermében találkozunk. Addigra már televíziós riporterként interjút is készítettem vele. (Az is egy pesti szálloda kávézójában történt.) Tegeződtünk, felbátorodtam. „Tudod, Gyula bácsi, van ez a körzős rajzsorozatom. A körző négyszögesítése, ökörző, szőrző, bőrző, ilyesmik. Ha írnál hozzájuk szöveget, a Thurzó leközölné a Respublikában.” Nem habozott, azonnal ráállt. Nem kellett győzködnöm, hogy – jutott eszembe még – a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetnél is dolgoztunk egy időben, ha nem futottunk is össze sosem. Én műszaki rajzoltam, őt egyfajta sine curaként, közgazdászként alkalmazták, de csak havonta egyszer jött be, felvenni a fizetését. Igaz, akkor hosszasan és kedvesen elbeszélgetett a titkárnőkkel, kávézott, majd egy hónapig megint nem láttuk.
Egy hét múlva újból a Gellértben volt találkozónk. Hozta a kéziratot. Fel akartam állni, hogy ő üljön le, de nem engedte. „Te vagy a megrendelő szerkesztő.” Ezt mondta, s mellettem állva nézte, hogy olvasom az írását. „Egy verset írtam. Nagy marhaság, de már a címében benne van a neved.” És tényleg. Egy szürreális, két sűrűn teleírt oldal. „A megamágikum és Szerényi Gábor körzői.” Meg voltam hatódva.

Thurzó lapja elzárkózott a közlés elől. Hiába a nagy név. (A remek rajzok!) Valamiért megmakacsolták magukat. Valószínűleg nem ezért, de az újság két hét múlva teljesen váratlanul megszűnt. Pedig nem is haragudtam a nemközlésért. De valami titkos erő a titkos spirituális szférákban bosszút állt. Okoskodtam teljesen tudománytalanul. Hernádi Gyulával utolsó éveiben többször találkoztam. Fázósabb lett. Elegáns öltönyére télikabátot vett nyári estéken is. Egyik lánya buliján lelkesedtem valami olasz édességért. Kihozta a konyhából és ellenkezésem dacára ragaszkodott hozzá, hogy vigyem haza gyönyörű dobozával együtt. „Mert látom rajtad, hogy annyira ízlik neked.”

Mostanában újra olvasom Az ég bútorait, a Deszka kolostort, a Száraz barokkot. Az ő hangján hallom, ahogy a végítélet piruettezik az álomittas tenger kegyelmében.

A szerző grafikus, riporter, műsorvezető