A több évvel ezelőtti telefonos párbeszéd természetesen kódolt üzenetváltás volt köztem és a már évek óta a mennyei színházát vezető Karinthy Márton között. A telefonok apropója általában az volt, hogy a következő premierjére elhívjon. Mélyen átéreztem, hogy egy ilyen hatalmas erejű médiaszereplő – mint én – figyelmére aspirál, aki ráadásul zavarba ejtően szerényen igyekszik rejtegetni háttérből irányító, titokzatos hatalmát a sajtóban.

Már megismerkedésünkkor minden kiderült. Külsős riportere voltam a Magyar Televíziónak, készítettem kulturális ajánlókat, helytörténeti ismertetőket, fogyasztóvédelmi összeállításokat, filmes jegyzeteket, irodalmi etűdöket. Az egyik szinkronstúdióban hangalámondásokat vállaltam, így megesett, hogy egy történelmi dokumentumfilmben Joszif Visszarionovics Sztálin szólalt meg az én hangomon magyarul, egy híradós anyagban pedig a korábbi észak-koreai vezető, Kim Ir Szen beszélt belőlem. Ezeknek az ürgéknek akkor és ott nem volt más módjuk magyarul megmukkanni.

A Karinthy Színházban rögtön tudtam, hogy egy óvodástársamat találtam meg. „Ugye tudod, hogy eredetileg én is Karinthy vagyok, csak a kórházban elcseréltek, de egy adminisztrációs bakitól a tények nem változnak!” Elnézően mosolygott és nagyvonalúan engedett mohó vágyamnak. Ő persze nemcsak kívül hordozta a Karinthyak jellegzetes vonásait, de mindig tréfára kész játékos szelleme is apja, nagyapja karakterét idézte. És tényleg működött a varázslat, ő is mondhatta volna, mint Frigyes: „Karinthy vagyok, térjen magához!”

Színházában azt játszottuk, hogy interjút készítünk. Valójában két szökött napközis úgy tett, mintha bármit is értene ebből a tébolyodott felnőttvilágból. „Körülbelül így szoktak beszélgetni az emberek, nem okozhat gondot nekünk, hogy leutánozzuk őket.” Ebben állapodtunk meg. Ám egyet kért, ne faggassam arról, hogy milyen érzés Karinthynak lenni. „Ugyanis fogalmam sincs, hogy milyen érzés lehet nem Karinthynak lenni.”
Persze nem bírtam ki, dafke ez volt az első kérdésem. Láttam a szemén, hogy hálás a packázásért. Azután vágóképeket vettünk fel. Ugye, ekkor „nem hasznos”, nem is rögzített a beszélgetés. Csak bóklászunk, ő mutogat, én bólogatok. Közben elmesélte nekem nagyapja egyik sztoriját. „A Britannia Szálló előtt sietett 1919-ben, a mindenféle terrorok idején, amikor elébe toppant egy nagydarab, agresszív pasas, s ráförmedt Fricire: »Zsidó vagy?« Mire ő: »Én nem. És te?«” Amúgy Karinthy Frigyessel jellemzően épp ellenkezőleg, rajongva, imádva viselkedett a világ. Szerette is ezt kiélvezni, rendszeresen nem állt be a buszmegállókba, mert tudta, hogy kedvéért bárhol megállnak a járművezetők, hogy felvegyék. Egy másik anekdota arról szól, hogy egy kis boltban szokásához híven összevásárolt egy csomó haszontalan, de érdekes szerkezetű holmit, majd a lakására vitette volna. A boltos nem ismerte fel – ó, leszakad az ég! –, megkérdezte a nevét. Mikor meghallotta, bocsánatért esdekelt. „A kimerültség, ne haragudjon, s ha már itt van, hadd hívjam ki a feleségem, annyira meg vagyunk tisztelve!” Frici büszkén szegte fel markáns állát. Helyreállt a világ rendje, az asszony előjött. „Nézd, drágám, itt van a Böhm Aranka férje!”

A szerző és Karinthy Márton közös munka közben
Fotó: Szerényi Gábor archívumából

 

Karinthy Márton abban nőtt fel, hogyha be kell mutatkoznia, még a magyar irodalomban járatlanok is kicsit beájulnak. A pedigrén kívül megmutatta, hogy nemcsak színházi rendezőként, de íróként is figyelemre méltó alkotó. Az Ördöggörcs családtörténete, A vihar kapujában a magyar színháztörténelem alapvető dokumentumregénye. Nem kímélte magát, a pályatársak róla szóló, nem éppen hízelgő szövegeit is benne hagyta, amik szerint például „könnyű volt a Marcinak ilyen névvel érvényesülni”. Volt benne igazság, de a teljes történet árnyaltabb. Egy időben például egyik művésztársa elmérgesedett anyagi viták miatt elmebeteggé akarta nyilváníttatni. Aztán megalapította és több mint három évtizedig vezette a második világháború utáni első magánszínházat. A vezetés szó kevés annak kifejezésére, hogy gyakorlatilag az élete volt, és éltette a Karinthy Színházat példátlan népszerűséggel.

Minden néző számított neki. Naná, hogy a bevétel miatt is, hiszen magánszínházat működtetett, de azt sem tagadhatta senki, hogy élete szerelme volt a színpad. Ezért például a hangsúlyosan baloldali Moldova György Te, furcsa katona darabja után, 2011-ben bemutatta az akkor már nagyon beteg Csurka István Eredeti helyszín című művét. („Telefonon beszéltünk, épp akkoriban óriási viták, indulatok gerjedtek, politikai árkok mélyültek, ő pedig meg volt hatódva, »Marci, te engem bemutatsz a színházadban, és most!«, ettől persze nem értettem vele egyet mindenben. Egy javaslata elleni tiltakozást is aláírtam ugyanekkor.”) Ez a jelenet mintegy rímelt arra, ahogy nagyapja legjobb barátja, Kosztolányi Dezső önmagát megírta az Édes Anna végén. Két képviselő azon tűnődik, hogy akkor most kivel is van az író, hiszen annyifelé látták, annyiféle emberrel a kommün alatt, és aztán utána. Kosztolányi ennyit fűz hozzá: ezek csak egyet tudnak gondolni, kettőt már nem.

Bármikor telefonált, rögtön játszott. Álneveket variált, rejtelmes ügyeket sejtetett. Követhetetlen, kusza történeteket improvizált kifogyhatatlan leleménnyel. Gyakorlatilag szatirikus dadaista rádiójátékokat rögtönzött, egyszerit, megismételhetetlent. Távbeszélőn „megírva”, rendezve, fényes szereposztással, hiszen csak mi ketten voltunk benne.

Lehettem bármilyen indiszponált, mégis mindig ugrottam, félálomból is mozgósította maradék fantáziám vésztartalékait. „Játsztam” szerepem, „hoztam” a figurát, holott fogalmam se volt róla, hogy honnan ered ez az egész katyvasz, hová tart és egyáltalán. Az őskabarék hangulatába sasszéztunk pár percre, valami atavisztikus visszaszökési vággyal Nagy Endre, Kabos Gyula, Csortos virtuális világába. Holott az apropó csak annyi volt, hogy a következő pénteken megint premier lesz kis színházában. És milyen megbocsáthatatlan, könnyelmű tékozlás volt, hogy egyetlen ilyen beszélgetést sem rögzítettünk, így csak már az én memóriámból tudok részleteket felidézni.

Minden részletre figyelt, arra is, amire külön volt szakember. Amikor Molière Tudós nők előadásához egy színpadi „versgenerátort” terveztem, egy villogó-berregő, kerekeken guruló szerkezetet, bejött a próbákra, hogy ő is kipróbálja. (Az Illyés Gyula fordította darabban ez egy szédelgő, hódító figura irodalmi szemfényvesztéséhez való eszköz volt.) „A jambust elég jól kiadja, de a trocheusnál kellene még egy kis finomhangolás!”

Viccelt, de a szemén most is láttam az örök gyerek játékszenvedélyének csillogását. 2013-ban Kossuth-díjat kapott kulturális életművéért. Ezzel együtt ugyanaz a kisfiú maradt, aki játékaiból is kis színpadot teremtett, s ez lett egész életének meghatározója.

A szerző grafikus