Határozottan emlékeztem, hogy pár perce – pár évszázada? – a Gyulai Pál utca és a Rákóczi út sarkán, a Bástya sörözőnél kivettem a Bajazzók-novellát. Mert az talán mégse egy bemutatkozós cikk. Később aztán sokszor megtapasztaltam, hogy amit biztos befutónak hiszek, az nem kerül be, esélytelennek vélt munka meg triumfál. Fejben lejátszottam többször ezt a jelenetet. Terveztem, nem leszek gőgös, de nyuszi sem. Mi történhet?
Nyárády Gábor csöndes, zárt embernek mutatkozott. Végül is a tudományos rovatot vezette. Beleolvasott a hozott kéziratokba. A Bajazzókost is egyszer csak ott láttam a kezében, valahogy mégis benne maradt. Valami játékos koboldok szórakoznak velem. Néztem közben az íróasztalát. A levélnehezék egy földgömb volt. Mexikót szuggeráltam. Onnan többször telefonált egy rokonunk, aki még a harmincas években vándorolt ki. Az Egyesült Államokba akart, de Staten Islanden elutasították. Mekkora mázli, hogy egy mexikói ügynök felfigyelt rá, pozitív előítélettel, hogy a magyarok az átlagnál tehetségesebbek. Akkor biztosan nem tévedett. Gyerekként ámultam a térképet nézve, hogy jön Tijuanából át az óceán alatt Lajos bácsi hangja ide a pesti szobánkban lévő bakelit kagylóba?
„Menjen be holnap a Hírlapkiadó Vállalat személyzeti osztályára. Mondja meg Gallai elvtársnak, hogy beszélt velem.” Szerintem öt percig sem tartott a látogatás. És pozitívnak tűnt az eredménye. Mit intézhetett neki Mari a lakásosztályon? Mindegy. Megvan nekem a saját gondom.
Másnap, péntek délelőtt kilenc óra körül már a Blaha Lujza téren voltam. A februári nap fényében még kopottabbnak látszott az épület, amit rohamozni készültem. Megint eszembe jutott, hogy itt kezdődött minden, a hatos villamos megállójában, 1950-ben, amikor a későbbi apukám meglátta a későbbi anyukámat, és szóba elegyedett vele, éppen itt.
Ebben a házban működött a Népszabadság szerkesztősége is. A székház bejáratánál őröknél kellett igazolnia magát a bejövőnek. Utóbb hallottam, hogy nagy botrány volt abból, hogy egy eltévedt állampolgár már az ötödik emeleten kóválygott elveszetten, amikor megkérdezte egy irodába nyitva, hogy hol találja a cipőosztályt. Mert igazából a szomszéd épületben lévő Corvin Áruházba akart eredetileg menni. Nagy valószínűséggel kitalált sztori, de boldogan kuncogva mesélgették.
Néhány tapasztalatból kiindulva mélyen átéreztem, hogy nekem a hivatalos helyiségek, különösen a személyzeti irodák minden hozzáadott adalékanyag nélkül idegfeszültséget, szorongást okoznak. Nagy valószínűséggel akkor is, ha a sors szeszélyéből én magam lennék egy ilyen osztály vezetője. Nem tudnék annyira barátságos, segítőkész lenni még magammal sem, hogy akárcsak egy percig nyugodtan vegyek levegőt.
Gallai elvtárs mindazonáltal nem volt barátságtalan. Közömbösnek látszott, de már ezért is hálát éreztem. „Nézze, a következő hónapban indul egy újságírógyakornok-tanfolyam, arra jelentkezhet, aztán ha elvégzi, ősszel, megfelelő minősítés esetén, kaphat egy gyakornoki állást.” Magam sem tudom, miként mertem, de ezt feleltem: „Nekem a Czinke elvtárs azt mondta, hogy az írásaim alapján megfeleltem az elvárásoknak, és már most lehetek gyakornok.” Itt most az is megtörténhetett volna, hogy Gallai elvtárs tárcsázza Czinke elvtársat, s azzal az én további sorsom az avantgárd művészeti mozgalom underground tagozatán folytatódik. Sajnos havi fizetés és bejelentett munkahely nélkül, ami, lássuk be, az akkori törvények szerint kimeríti a „közveszélyes munkakerülés” igen súlyos következményekkel járó „tényálladékát”, és a rendőri intézkedések kellemetlen hozadékával együtt beláthatatlan, vagy ami még rosszabb: belátható retorziók sorát hozza.
„Ja, ha azt mondta, akkor fel tudok ajánlani több lehetőséget is. Mi érdekli? Van a Volán Hírlapnál, az Orion Újságnál hely, esetleg a Sörgyári Dolgozó vagy a Csepeli Posztó?” Hirtelen kívülről láttam párbeszédünket. Én, a kedves vendég, ő a rendelést felvevő főúr. Tényleg, mihez is volna kedvem? Ám az egy perccel korábbi magabiztosságom, ahogy pici hangsúlymódosítással közvetítettem Czinke elvtárs véleményét, hogy magamat besegítsem egy áhított státuszba, mintha elfogyott volna. Meglepődve hallottam meg saját hangomat: „Volna esetleg még valami más is?” De nem nulláztam le segítőkészségét. „Vagy itt van az Egyesült Gyógy- és Tápszergyár Híradója például” – mondta, s én úgy éreztem, nem feszíthetem tovább a húrt, bólintottam.
„Na, akkor most ki is telefonálok a szerkesztőségbe, hogy új gyakornok érkezik” – nézett a telefonfüzetébe, s már tárcsázott is. Valószínűleg csak beleláttam, de mintha jólesett volna neki, hogy valami az egész emberiségnek hasznos feladatot hajt végre azzal, hogy segít nekem. Hosszasan csöngött a telefon. Közben golyóstollával finoman kocogtatta az íróasztalát, ha jól kivettem, négynegyedes ütemben. Én közben az ablakon át a Blahára néztem ki, megállapítva, hogy a jól ismert terepet ebből a szögből, ebből a magasságból még sohasem láttam. S ez a februári nap tulajdonképpen már inkább májusi fényt áraszt. Imperialista rágalom, hogy kopottak a pesti falak. Na és az a néhány belövésnyom a házfalakon! Nem kell azokból akkora ügyet koholni. Dolgozó népünk mindent rendbe tesz a maga idejében, ne sürgessenek a kapitalista elvtársak. Ilyen hülyeségeket kezdtem gondolni, ott állva a személyzeti főnök irodájában, arra várva, hogy valahol a messzeségben, túl az Örs vezér terén, de innen még az Üveghegyen, a Keresztúri úton, az EGYT Gyógyszervegyészeti Gyárban, az üzemi lap szerkesztőségében végre felveszik azt a nyomorult telefont. Elvégre jó hír érkezik.
„Nem veszik föl” – konstatálta búsan a rideg tényt Gallai elvtárs. Péntek volt, késő délelőtt, majdnem tizenegy óra. Ekkor még nem tudtam, hogy ez remek hír. Egy szokás szentesítette szabály esete „forog fenn”. Pénteken ugyanis a felelős szerkesztő kifejezett utasítására az Egyt-Híradó munkatársai „alkotónapot” tartanak, ami azt jelenti, hogy semmilyen körülmények között sem mennek be munkahelyükre. „Elvégre az nem kocsma, hogy mindig ott legyünk!” – mondta utóbb Bruckner Jóska, a lap vezetője.
De már benne is volt munkakönyvemben, személyi igazolványomban az új beírás, pecséttel, hogy állandó státusszal felvettek újságíró-gyakornoknak. Megtudtam, hogy hétfőn délelőtt kell hogy jöjjek a székház Somogyi Béla utcai frontjára, ahol az épp elkészült lapokat kell átvenni egy Stuber Sándor nevű fiatal kollégával a Szikra Nyomdából. Majd az ő Trabantján kiszállítani a gyógyszergyári szerkesztőségbe.
Milyen egyszerű az élet. Megfelelő időben a megfelelő helyen lenni. És akkor nem a naptártól függ, hogy mikor van tavasz. A Hírlapkiadó székházát ezen a februári napon úgy éltem meg, mint egy wellness központot. Én legalábbis önelégült, ruganyos léptekkel vonultam ki belőle. Bármilyen fordulatot is hoz a sorsom, az még csak a távoli jövőben, hétfő délelőtt kezdődik.
