Az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár, utóbb Egis néven közismert kutató és termelő üzemegység a kőbányai iparkerület sajátos létesítménye volt minden időkben. Gyártókapacitásában kisebb, mint a jónevű – szintén kőbányai telephelyű – Richter Gedeon, de jelentőségében nemcsak hogy nem maradt el mellette, de sajátos szellemiségében igazi kuriózumként működött. Pályakezdő újságíróként első munkanapomtól kezdve módosítani kellett a sztereotípiákat, amiket addig a gyárak világáról hallottam, képzeltem. Bridzsklub, sakk-szakkör, szimfonikus zenekar, operarajongók társasága működött, és egy idő után természetesnek vettem, hogy a dopamin alapanyaggyártó részleg segédmunkása kávészünetben Ady-verseket olvas, ebédidőtájban pedig többen is hallgatják a rádió Ki nyer ma – játék és muzsika kvízműsorát, hangosan tippelve, hogy amit hallunk éppen, az tényleg Muszorgszkijtól az Egy kiállítás képeiből A kijevi nagykapu című tétel.

Itt az átlagnál magasabb kulturális szintet igényelt a munkásosztály. Az üzemi újság – ahol első cikkeim megjelentek – korábbi szerzői között tudhatta a zseniális Örkény Istvánt is, akit 1956-os közszereplésének megtorlásaként írói szilenciumra ítéltek. Mondhatni nem volt teljesen embertelen belső száműzetése, az eredetileg gyógyszerészként diplomázott alkotó szakmailag megfelelő ipari létesítményben kapott munkát. A kis helyi üzemi lap, az EGYT Híradó bekötött korábbi évfolyamaiban elolvashattam jegyzeteit, tudósításait. 1977-re ez már történelem volt.

A gyári ebédlő viszonylag nagyméretű előterében rendszeresen képzőművészeti kiállításokat rendeztek. Szerepeltek itt lelkes amatőrök, de hivatásos alkotók is rendre vállaltak tárlatokat, miközben ugyanitt a gyár szimfonikus zenekara sűrűn próbált.

Híre jött, hogy egy budapesti avangard művészeti csoport kísérletező munkái után igazi „nagyvadat” sikerült megnyerni, hogy tárlatot rendezzen válogatott munkáiból. Az akkor hetvennégy éves Borsos Miklós kiállításához nem kellett túlságos hírverést kelteni. A Clark Ádám téren álló „nulla” kilométerkövét említették legtöbben, mint az akkoriban friss munkái közül az egyik legközismertebbet. De a szobrászatban – és vitorlázásban – járatosak szóba hozták a balatonfüredi kecses női alakot mintázó, a Balatoni szél című munkáját. Ez a két mű jól példázza az alkotó sajátos világát. Amelyben egy merészen újító, vakmerően letisztult alakzatot megjelenítő mester világa együtt él a klasszikus kidolgozottság hagyományos igényességével.

Mind a magas intellektusú gyári közönség, mind a helyi sajtó felfokozott kíváncsisággal várta, hogy a tárlat rendezéséhez előre küldött érmesorozatok, kisebb méretű szobrok, rézkarcok után maga a művész is megjelenjen a gyógyszergyári miliőben.

Tudták a tájékozottabbak azt is, hogy a huszadik század elején Nagyszebenben született Borsos Miklós családjával menekült el a közben román fennhatóság alá került szülővárosából, s Győrben telepedtek le. Bárhogy alakul az ember sorsa, az mindenképp meghatározó, hogy fogékony ifjúként milyen hatások érik. Ő a bencés gimnáziumban a legszerencsésebb konstellációt élhette meg, életre szóló szellemi töltést, iniciatív energiát kapott két pedagógustól is, Pandur József és Békéssy Leó művésztanároktól.

A formálódó ifjúi lélek küzd az élettel, a sorssal. 1929-ben mindössze pár hónapig járt a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára, ám más impulzusokra vágyott, s inkább egy barátjával a francia Riviérára indult vándorútra. A látszólagos fegyelmezetlenség – utólag már könnyen belátható – inkább egy magasabb rendű sugallatnak való engedelmesség volt. S ahogy a régi korok tanulóévei után jött – jó esetben –, úgy nála is beérett a saját út keresésének emberpróbáló időszaka.

Amikor őszen, már életében klasszicizálódott markáns vonású arccal, komoly, fürkésző tekintettel, lassan, de biztosan lépve megjelent a gyár belső tereiben, gondosan mérlegelő, megfontolt mérnöknek tetszett. Körbetekintett a falakon, s a posztamenseken látható művein – nem volt elégedetlen a rendezéssel. Megkönnyebbültem. És milyen jó volt, hogy olyasvalaki szigorától kellett tartani, akinek a művészetét annyira szerettem.

A hivatalos megnyitó, szakmai méltatás, a protokollköszöntések után sokkal izgalmasabb, amikor lehet „csak úgy” beszélgetni egy művésszel. Reménykedni, hogy meg lehet tudni tőle valami „szakmai fortélyt”, valami „műhelytitkot”. Vagy csak egyszerűen a társaságában lenni, s mintegy mellesleg kifürkészni, vajon hogyan készül egy-egy műre. Vajon mi az eszköze annak, hogy például Szent István mellszobra egyszerre méltóságteljes, ugyanakkor látható a fenséges király emberi esendősége is. Borsos készítette Karinthy Frigyes, Bartók Béla és Krúdy Gyula síremlékét is. Ilyen feladatnál milyen megkötések vannak – a technikai, térbeli korlátokon kívül –, szellemiségben mi motiválja? Reflektálás egy életműre? Emberi nagyság előtti tisztelgés? Miben lehet eltérni a hagyományoktól?

Emlékszem, Borsos Miklós elgondolkodott. És Szókratésszel felelt. Aki szerint az ember befelé figyeljen. A belső hangra. Természetesen technikailag mesterként kell tudni szakmáját. Ami azonban meghatározó, az a szellem által kiérlelt tartalom. Nem sürgetve. Megadva a módját. De – fűzte hozzá – a művészetben kell lennie egy varázslatos játéknak. Bármi legyen a feladat tárgya. Ám – összegezte feleletét –, sosincs biztos recept. Minden mű egy ugrás az ismeretlenbe.

Egy rézkarc nyomatát kaptam emlékbe tőle. Látszólag könnyed, éteri lebegésű vonalak. Egy apokrif mitológiai vázlat, amely egyben kép és zene. Mozdulatok, pózok, amik mögött mégis valami mérhetetlen, talán kozmikus törvények erővonalai hatnak. A vonalak ütemezése – staccato, glissando, parlando – rövid elbeszélés, finom modulációkkal, egy idill szökkenései. Talán ez lehetne egy hevenyészett zenei vázlata a látvány partitúrájának.

Aláhúztam riporterfüzetemben a „megfontolt, fürkésző, mérnök” szavakat, mint rá jellemzőket. És azután szembesültem a ténnyel, hogy már Kossuth-díjas, elismert művészként eltávolították az Iparművészeti Főiskoláról, ahol tanított. Feljegyezték, s én is emlékezetembe véstem, mit reagált akkor erre egy másik riportban: „Nem baj. Legalább lett időm azokra a munkáimra, amikre ma is büszke vagyok.”

Voltak, akik meglepődtek, hogy a higgadt, erős férfikarakter milyen érzékletesen jelenített meg női aktokat szobraival. Milyen fegyelmezett, letisztult szerkezetű és esztétikailag – érzékileg! – áradó művek ezek. A nemes kövekből pontosan ábrázolt testek árasztják magukból a női lélek szubsztanciáját. A mester archaikus maszkulinitása lám milyen poétikusan hívja elő kőfaragó vésőjével az ámulatos feminin tartalmakat, az érett asszonyok ősanyai emanációját éppen úgy, mint az ifjú lányok mocorgó, ébredező tündéri varázslatát.

A teremtés dicsérete, összegezhetjük az ősz, bajszos bölcs üzenetét, aki lám megnemesítetten mutatja fel az esendő, gyarló ember viaskodását a kétarcú – démoni és angyali – vágyakkal. A kiküzdött megváltás nem könnyű jutalom a sorstól. Borsos Miklós becsülettel dolgozott munkáin, életén. És akikkel a sors összehozta, tudta, nem bánhat felületesen. Épp akkor, ott, a gyári tárlatán került szóba, hogy egy kilencéves kislány rajzait küldte el az édesanyja – ismeretlenül – a mesternek, hogy mondjon véleményt, az elhivatottan, elszántan rajzoló gyermek képességeiről, hogy tényleg művészi pályára induljon-e. „Megírtam, hogy sok gyereknek vágya az alkotás, tehetségesen gyakorolnak is, de nem merném annak ódiumát vállalni, hogy megjósoljam jövőjét.” A biztatás mindazonáltal nem maradt el, a korai lapokon megmutatkozó tehetség jeleit értékelte a mester. A sors különös fordulata, hogy a levél fennmaradt évtizedek távolából, s egy ma már neves kortárs magyar festőművésznő, Gesztelyi Nagy Zsuzsa – a hajdani tehetséges gyermek – őrzi sorait.

Az üzemi tárlat végén – emlékszem – megajándékozták egy kis hasznos, strapabíró táskával a mestert, amelybe a gyár termékeiből, „úti patikaként”, gyógyszerekből válogatást állítottak össze. Gyerekes örömmel nézegette a meglepetést, s rögtön azt hangsúlyozta, hogy „ez nagyon jó, ebben fogom majd érmeimet szállítani!”

Utóbb, amikor Rómer Flóris utcai toronyműtermében meglátogathattam, feltűnt, hogy Borsos Miklós műhelyében két erős hatás érvényesül: a fegyelmezett, pontos művészi munka mérnöki megtervezettsége és a zsigeri mélységből eredő, homéroszi derűben fogant, archaikus, lucidus játékosság.

A szerző grafikus, újságíró