Nem úsztam meg. Kellett járnom tanfolyamra. Amit úgy terveztek, hogy a tanulók annak elvégzése után kaphatnak gyakornoki állást valamelyik lapnál. Már amennyiben a képzés alatt tanújelét adják szakmai rátermettségüknek. Politikai elkötelezettségüknek.

Én már, ugye, egy szerencsés fordulattal – hála néked, Czinke elvtárs! – benn voltam státusszal egy újság szerkesztőségében. Ezért kényelmetlenül érintett, hogy hetente kétszer mégis oda kell szenvedni magam a Blaha Lujza téri székház egyik termébe. „Hidd el, nem fog ártani” – mondta Bodza kolléganő, s rögtön próbára is tette a felkészültségemet: – „Mit tudsz például mondani, ha megkérdeznek a szocialista hazafiság mibenlétéről?”

Pengevékonyra összeszorított szájjal mosolygott és bólogatott, hogy meg se tudtam mukkanni.

Paizs Gábornak, az Esti Hírlap főszerkesztőjének – „fontos elvtárs!” – egyik csoportjába kerültem. Rögtön az elején tisztázta, hogy „a sajtó a politika szolgálóleánya”, és nem „irodalmárkodó semmittevőkre” van szükség, hanem a dolgozó nép szakszerű tájékoztatására a munkásosztály élcsapata, a párt irányítása mellett. A határozott ideológiai alapvetés után azért jelezte, hogy az újságírói szakma több mint foglalkozás, az életforma.

Nézzük például a rendőrségi tudósítókat. Ők nem ismernek olyat, hogy szabadidő, mert a bűn és a bűn-
üldözés sem alszik!”

Láttam, hogy a többiek szorgalmasan jegyzetelnek. „Sose felejtsék el, hogy a hír alapja az idő és a helyszín közlése az adott esemény és a fontos résztvevők kiemelése mellett!” Eszembe jutott erről, hogy a közeli Osvát utcában egy dzsesszklub működik, és ezzel a tanfolyammal egy időben, e kora esti órákban egy Cseh Tamás nevű énekes ad elő gitárkísérettel verseket. Egyszer véletlenül láttam fekete-fehér Munkácsy televíziónkban énekelni, s egészen elképedtem. Arthur Rimbaud-ról számolt be, meg az ócska cipőjéről, amit vastagon lepett a sár. De mintha a mennybolt kárpitja hasadt volna meg, igézetten bámultam, hogy a reménytelen és masszív hazugságok végtelen mocsarában létezik egy igaz ember, s hírt hoz arról, hogy minden fojtogató nyomorúság ellenére még van remény, van még élet. (Vagy mi.)

„A kínaiakban természetesen nem bízunk, mert nem dőlünk be annak az álságos műmosolynak, persze a szocializmus építésében fontos szövetségesünk.” Paizs elvtárs érzékeltette, hogy a tanfolyam hallgatói lekötelezettek és hálásak lehetnek neki, mert ilyen belső, bizalmas információkat is kiszivárogtat nekünk. Egy szőrmellényes, hangsúlyosan népiesen öltözött gyakornokjelölt felbátorodott, és felvetette, hogy Móricz Zsigmond hírlapíró és irodalmár is volt egyben. (Érezhetően bántotta a bevezetéskor emlegetett „irodalmárkodás” kifejezés.) A tanfolyamvezetőt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy módosított volna a véleményén, pláne egy névtelen kezdő miatt. „Lehet természetesen igényes irodalmi minőségű cikkeket is írni a megfelelő rovatokba, de ez nem pótolja a határozott kiállást a tudományos szocializmus szilárd pillérein nyugvó elveink mellett.” A szigorúság mellett azért bátorítani is akarta a szőrmellényest. „Előbb termelni kell, letenni valami értéket a közösség asztalára, s majd azután lehet jelentkezni, hogy szeretnénk… még többet tenni a népért!” Ez is valami előre elkészített fordulat lehetett, mert már a mondat elején cinkosan mosolygott, mint aki tudja, hogy remek poént süt el a végén.

A feladatok része volt, hogy néhány megadott témáról a következő alkalomra másfél-két flekkes cikkeket kell írni. Hogyan jutunk el leghamarabb a Nagykörútról Csepelre. Hajnali riport a Nagyvásárcsarnokból. A fővárosi dolgozók birtokukba veszik a Vidám Park felújított hullámvasútját. „Olvassanak Esti Hírlapot! Bende Ibolya riportjait. Rövid, lényegre törő írásokat várok.” Kitódultunk a székházból. Vajon tart-e még Cseh Tamás fellépése? Loholtam át az aluljárón. Odanéztem az újságosstandra. Van-e az a bizonyos lap? Mert az első szerelem emléke tartós. Nem láttam Pifet, a francia képregényújságot. Emlékszem, az első példányt a Népszínház utcai házunk negyedik emeletén mutatta a Stoll Gabi. A középső dupla oldalon egy nagy színes, vadnyugatot ábrázoló rajz volt. Indiánokkal, cowboyokkal, minden, ami a vágyképem volt. És képregények egymás után.
A címadó Pif kutya kalandjai Hercule macskával, Arthur, az igazságosztó kísértet („le fantôme justicier”), Placid és Muzo, Gai-Luron, a flegma, bölcselkedő eb, akinek rajzolójáról – Marcel Gotlib – utóbb kiderült, hogy magyar származású. A gyerekeknek szánt párizsi újság egyébként úgy csúszott be a vasfüggönyön át a „kapitalista-imperialista Nyugatról”, hogy a francia kommunista párt napilapjának, a L’Humanitének volt a kiadványa. Legalábbis ezt hallottam, meg nem tudom mondani, kitől. Kétségtelen tény, hogy ha volt olyan konspirációs szándék, hogy egy proletárdiktatúrában élő gyereket ideológiailag fellazítsanak, akkor jelentem: sikerült. Bár korábban hatottak rám a szovjet gyermekirodalom egyébként remekművei – mint Gajdartól a Timur és csapata, Katajevtől a Távolban egy fehér vitorla vagy Noszovtól a Hurrá, itt a nyár! –, a Vaillant, le Journal de Pif, mint a kaszinóban a jackpot, mindent vitt. A papírra nyomtatott újság iránti vonzalmam talán itt kezdődött.

Nem késtem el. A pinceklub kis pódiumán egy mosolygós, csokornyakkendős, gömbölyded férfi állt. Akiről közelebb érvén, mintha női parfüm illata érződött volna. Lelkendezett éppen, hogy „nahát, milyen nagyszerű”, hogy az ő irodalmi előadására, amely József Attila forradalmi verseinek napjaink világszemléletére gyakorolt hatásait elemzi, „ilyen szép számmal eljöttek”. Később derült ki, hogy az ő kissé bonyolult szövegét – „hogyan értékeljük a költői ciklus elvont, transzcendens értékszimbolizáló funkcióját” – azért vészelte át a zömében fiatal közönség, mert az utána következő dalok előadójához minél közelebb akart helyet biztosítani magának. Aki hetente ugyanekkor, ugyanitt lépett fel.

Passzív dohányosként elég volt lélegezni a többiek cigifüstjéből, s megvolt a betevő nikotin aznapra, de az esti óra ellenére kávét rendeltem. Egy idősebb kollégától már hallottam, hogy „bármely földrészen, bármely napszakban” a kávé a zsurnaliszták legfontosabb tápanyaga. Kosztolányi íróasztalán vizes-
kancsóban állt a fekete.

Sűrű volt a közönség, voltaképp rendesen levegőt se lehetett venni. Ehhez képest egyszer csak ott állt egy hunyorgó fiatalember, és a gitárját hangolta. „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”

Rögtön a dal első soránál tudtam, hogy nincs az a földi hatalom, ami engem arra kényszeríthet az elkövetkező időkben, hogy arra a nyomorult, hazug, halálosan unalmas és ellenszenves gyakornoki tanfolyamra járjak. Ahelyett, hogy igazi helyemen, itt legyek, ahol ezek a dalok szólnak. Úgy néztem Cseh Tamásra, mint aki elveszett gyerekkori barátját találta meg. „Micsoda egy ócska vidék, a cipőm, de ócska már…”

Nem ment el teljesen az eszem. Nem rúgatom ki magam. A tanfolyamra természetesen nem megyek, hogy azt a sok – nyilván hasznos – baromságot hallgassam. Majd valakitől elkérem a feladatokat, megírom persze. Aztán lesz valahogy. Ördögien ügyes leszek. És csak azért is Cseh Tamást fogom hallgatni.

 

A szerző grafikus, újságíró