Kétféle embertípus él a földön. Az egyiknek már volt része Sándor György-jelenetben, a másiknak reménye van, hogy talán még összejön vele. Garantálni merem, frenetikus az élmény. Tolsztojnak a szerelemről való megállapítását ráigazítva: „Mintha egész életünkben félálomban bolyonganánk, s csak akkor lennénk ébren, amikor bűvkörébe kerülünk.”

Meg lehet próbálni utánozni, de bajos. Az ő poénjai olyanok, mint a lottószámok. Egy pillanattal a kimondás után már a fejemhez kaphatok, de hiszen ezt én is mondhattam volna! De egy másodperccel korábban az istennek se jut eszembe. Pedig milyen egyszerű.

Kisiskolás gyerekek állnak pedagógusi felügyelettel a díszburkolatos téren, ünnepelni valamit rendesen, fegyelmezetten. Ebbe a tömegjelenetbe toppan be Sándor György, karjait az ég felé emelve, s mint egy önkéntes felvigyázó (próféta) dörgedelmez: „Ahová léptek, ott fű nem terem!” Nemcsak a gyerekhad kuncog, az igazgató bácsi is saját zavart mosolyába dől. Aztán jön még egy a repertoárból jól ismert poén. „A tiétek lesz a jövő! Régebben azt mondták, hogy a miénk lesz.”

Motus animi continuus. A lélek folyamatos mozgása. Ez az alap. És a készség, hogy bárhol, bármikor, bárkivel. Szóba elegyedik. Bármiről. (Bár a micvót, a férfivá avatás zsidó szertartását se feledjük!)

Állandóan kompromittálja beidegződéseinket. Kikezdi tömör közönyünket, ami mögött ott lapulnak gyarlóságaink: restség, irigység, rosszindulatúság, álságosság, a szeretet hiánya. Ezt ütközi le tréfáiban, bölcsességeiben, amiket gyakran, mint egy Zen-buddhista mester, groteszk gesztusokkal közöl.
Az üzletközpont fényes forgatagában kétméteres, kigyúrt, zord biztonsági őr vonul át, mint aki mosolytalansági fogadalmat tett. Semmi kétség, nem az a barátkozós típus. Sándor György (hónaljig ér) elé toppan. „Te, figyelj, gyere ki a pláza mögé és tegyük rendbe ezt az ügyet!” Döbbent válasz: „Milyen ügyet?” Mire a válasz: „Oké, látom, hogy megfutamodsz megint, persze ezt én már 1965-ben megmondtam a Rózsikának, hogy a Horváthnéval ne üzleteljen, mert a Szövosznál már akkor sem állt jól a szénája!” Az őr egész testtartásával mutatja, ilyen tehetetlen lehetett a prágai agyag Gólem, amikor alkotója, Lőw rabbi kivette az őt életre keltő titkos feliratot a homloka mögül. „De hát beszélhetek én a vakvilágba!” Legyint megkegyelmezve a mágus. Biztonsági őr kipipálva. A jelenet persze nem neki készült, hanem nekem. A mindenkori közönségnek.

Nincs pihenő. Szakmányban rögtönzi a félperces, sőt a még rövidebb jeleneteket. Nénik, bácsik, fiúk, lányok, kutyusok, cicusok mind közreműködőkké válnak, holott csak ő szerepel. „Bocsáss meg, kérlek, ne szólj közbe, itt én mondom a poénokat.”

Szeretet van benne. Széttárja a karját, a szemével, szemüvegével (!) simogat, mintha ezt mondaná: „szeretlek, te szegény, szerencsétlen, veszendő, elbukó emberiség!” Az az igazi keresztényi szív az övé, amiben mindig reménykedünk, hogy mindenek ellenére MÉGIS van. (Ezt a „mégis” szót nagyon fontosnak, nagyon áthallásosnak tartja.)

A zebra közepén megállít egy szembejövőt. „Milyen odaát? Maga jön onnan, tudnia kell. Érdemes nekem itt átkelni?” Aztán megkéri, mutassa meg a cipője talpát. „Hm, egy kicsit kopott ez a sarok, balesetveszélyes, jó lenne megtalpaltatni.” Filmen is megörökített egyik jelenetében az utcai illemhelyre lefelé igyekvőket próbálja megállítani. „Minek ez a nagy sietés? Elbeszélgethetnénk egy jót ebben a rohanó világunkban!” Kérdés, mi van akkor, ha nem akarnak Sándor György rögtönzött jelenetében szerepelni? „Jól van, jól van, látom, most nem alkalmas!” Annyi ember él még a Földön!
Egy nála legalább fél évszázaddal fiatalabb lányt így szólít meg: „Mi voltaképpen egy korosztály vagyunk.” Csinos nők szeme villan gyanakvón, de sohasem lépi át az illendőség határát. De odáig elmegy – szemérmes szatír –, ott imbolyog a mezsgyéjén.

De mit akar? Hogy ne legyünk sablonjaink, rossz beidegződéseink rabjai? Hogy a közhelyeket meg- és kiforgatva azon kapjuk magunkat, hogy összes korlátoltságunk, ostobaságunk mégsem reménytelen állapot?

Egyszemélyes antidepresszáns. Ördögien virtuóz, angyalian leleményes. Betoppan, felizgat és már tova is tűnt. Maga mögött hagyva a más állapotba hozott tömegeket. De megmerítve őket az ő szellemi áradásában, megmutatva, hogy máshogy is lehet érezni, gondolkodni, látni, élni. Maga Keresztelő János sem ment tovább a Jordán vizétől, tovább gondozni a megmerítetteket. Tessék most már apportként önrészt is bevállalni, a legengedékenyebb autóbiztosító sem engedi el a saját felelősség bevállalását.

Sándor György voltaképpen a megkísértettség villámhárítója. A perzsa mitológiából tudhatjuk, két kísértő van, ahogy a Megváltó Krisztus mellett is két lator jelenik meg. Az egyik Ahrimán, a konok, a mélyen hallgató, megátalkodott gonosz, aki azt állítja, ő nincs is, és ezt üzeni létével: ez a világ az ördögé, a sötét, süket, sivár semmi birodalma, a lelketlen falanszter, ennek masszájába kell engedelmesen beletörődni. A másik lator, Lucifer, a fényhozó, aki a szenvedélyek színes forgatagával kápráztat, indulatokkal, érzelmi viharzásokkal, s azt üzeni, ő, az ördög, mindennek az ura, minden tőle függ, add át magad, fogadd el hatalmát. Ám ő az, aki a Golgotán, a végső stádiumban Jézushoz fordul esengve: „Uram, imádkozz értem!” Ő, a megbánó így végül kegyelmet nyer.

Sándor György lényéből mintha az avatatlanok is kiéreznék ezt az archaikus lelki testtartást. Mintha az ókori bölcsességet igazolná egész élete: „Inkább legyek egy életen át bolond, mintsem egy óráig gonosz.”

De nincs helye a pátosznak. (De van!) Keresztényként a nyugtalan zsidó szellemből ered mentalitása, hogy nekiindul egy tréfának, s biblikus zengésű prófécia lesz belőle. És megfordítva szintúgy. Valószínűleg csak a Jóisten igazodik ki rajta. Mi beérhetjük a részletekkel.

„ÉLET! ÉLET! SZÁZ ÉLET! CSUPA MÁRCIUS!” – írja egyik könyvében. Csupa nagybetű, csupa felkiáltójel. Csupa élet. Olyan felfokozottan él a színpadon (ez az egész világot jelenti 0-24-ben), hogy virtuóz elnémulásai is zengenek (némán) a ruhatártól a súgólyukig. Olyan felfokozottan lüktet, árad patakzó szelleme, szójátékok ezernyi petárdájával, örvénylő képzettársításaival, mint kiránduláson egy egész kisiskolás osztály, akiket gyárlátogatás helyett véletlenül egy eszpresszóba vittek, s ott mindenki annyi sütit ehet ingyen, amennyit csak akar. És lecke sincsen. Soha többet.

Mohón szétosztja kincseit, parafrazeálva Karinthy Tanár úr, kéremje tragikus hősét (a bukott tanulót): „Igen, kérek még Pilinszkyből! Duplán! Meg Adyt is, tizenöt… nem! Inkább húsz dekát! És József Attilát is, az összeset!”

Páratlan gazdagságú pasziánszot zsonglőrködik a magyar irodalom briliáns szellemiségéből. Mondhatjuk, már életében klasszicizálódott a zseniális clown. Sándor Györgyöt, a Kossuth-díjas Nemzet Művészét a Magyar Művészeti Akadémia tagjává választották.