„Alázat és teremtő lelemény, s a kettő nem egymás mellett, hanem egymást áthatva, beteljesítve: minden igaz művészetnek ez az alfája és az ómegája” – írja A fénykép esztétikuma című esszéjében Jelenits István. Nem tudok másként tekinteni az ő életére, mint hogy az maga az „igaz művészet”, melynek „alfája és ómegája” az „alázat és lelemény…”.

„Alázat és teremtő lelemény, s a kettő nem egymás mellett, hanem egymást áthatva, beteljesítve: minden igaz művészetnek ez az alfája és az ómegája” – írja
A fénykép esztétikuma című esszéjében Jelenits István. Nem tudok másként tekinteni az ő életére, mint hogy az maga az „igaz művészet”, melynek „alfája és ómegája” az „alázat és lelemény…”.

Egyik levelében azon örvendezik, hogy az Országútban Bálint Sándorról olvashatott (Bálint Sándor, az Embör). „Hallgatója voltam az egyetemen, később meg barátja, ami persze nagy jóindulattal nevezhető annak, hiszen csak Bálint Sándor dedikálta így a könyveit érdemen felüli jóindulattal.” Majd a levelét így zárja: „Baráti szívvel üdvözöl: Ilia Mihály”.

Egyik levelében azon örvendezik, hogy az Országútban Bálint Sándorról olvashatott
(Bálint Sándor, az Embör). „Hallgatója voltam
az egyetemen, később meg barátja, ami persze nagy jóindulattal nevezhető annak, hiszen csak Bálint Sándor dedikálta így a könyveit érdemen felüli jóindulattal.” Majd a levelét így zárja:
„Baráti szívvel üdvözöl: Ilia Mihály”.

A zsidó főtanács tagjának, a Jézust csak éjjel, titokban felkereső Nikodémusnak nevét választotta az üldözött orosz ortodox egyház beépített metropolitája, s hozzá hasonlóan igyekezett hivatalában becsületes maradni. Szovjet titkosügynökként pápák barátja, életművük tiszteletteljes méltatója volt.

A hamu a keresztény liturgiában a szeretetből fakadó alázat szimbóluma. A hívek a zsoltárossal Isten szerető jóságához, mérhetetlen irgalmához folyamodnak, kérve Őt: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem!” S az Úr életre keltő hatalmas irgalma feltámaszt a porból.

Határ Győzőnek a meglepő, Elesni jó címet viselő verséről elmélkedik a szerző, amelyben talán a hitetlenségében boldogan kudarcot valló Tamás apostolként jelenik meg.

Kétszáz éve, 1823. január 20-án született Madách Imre. Az ember tragédiája létrejöttét maga is megszenvedte. Szenvedésből lett nagy és igaz mű. Tudta, és drámája tudatja is, hogy a luciferi ámítás, ravaszság sikeres, és célba talál. Éppen ez az ember tragédiája.

Miközben most még hozsannát zeng a néhány nap múlva már a vérét követelő tömeg, a Jeruzsálembe bevonuló Jézus megkönnyezi az őt halálra adó város közelgő végzetét. A Világ Üdvözítője olyan bíró, aki megsiratja az elítéltet, magára veszi a sorsát, s bűntelenül vállalja az elítélt bűnhődését.

Kérdezni és kérni, sőt bocsánatot kérni tudó ember volt Tamás Gáspár Miklós. A kolozsvári, ferences gyökerű Farkas utcai református eklézsia neveltje, aki értette a megfeszíttetés, alászállás és föltámadás misztériumát, s a madarakkal társalkodó Assisi Szent Ferencet.

Szentföldi látogatásán ihletet nyerve Assisi Szent Ferenc 1223-ban a Rómához közeli Greccio határában, egy barlangban társaival megjelenítette Jézus születésének történetét. Egyszerűségben, szegénységben, alázatban élték újra az Üdvözítő közénk érkezésének titkát.

Miért pont a pásztorok a karácsony éjszaka kitüntetettjei? Megérdemlik? Ártatlan báránykák? Nem ez a hírük. Inkább az, hogy tisztátalan, templomidegen, elvadult, szava nincs, de ha van, szavahihetetlen, barbár népség. „Csordapásztorok.” A csorda a mindenük.