Ragyogó augusztusi nap. Kár volna kihagyni. Vonatra ülök, hogy elrepítsen – a ma már nem létező, beépített, „kővé evesített” – kedvenc helyemre, a kies, tóparti, nádas ölelte kis rejtekre, melynek egyetlen ékessége, egy kiszáradt fa, isteni műremek, akárcsak a rajta megpihenő, nagy méltóságú szürke gém.
A vonaton előveszem a Vigilia 2005. augusztusi számát. Témája: Boldogság és/vagy üdvösség. Több íráson átszáguldok, de Márai Sándor utolsó naplóbejegyzéseinél megállok. Az író már öreg, maga is beteg, de hősies odaadással ápolja feleségét, akit elveszít. E veszteség váltja ki e szavakat: „Üvöltő harag, mert meghalt. Harag… Istenre (ha van), mert nem segített és harag az Istenre (ha nincs), mert miért nincs, mikor segítség kell.” Felesége halála után nem sokkal meghal nevelt fia is, aki támasza lehetett volna a magára maradt férfinak. Teljes a kétségbeesés: „Minden hazugság, amit a halálról mesélnek… Utálom a papokat, a vallások meséit… A szavak: Isten, kegyelem, gondviselés. Minden, amit a papok, bölcselők valaha mondtak, minden hazugság.” Ám az utolsó bejegyzés Istenről: „Minden Istenben van. És mindenben Isten van…” S itt a vonat megáll, kapkodva begyömöszölöm a Vigiliát a hátizsákomba, és leszállok.
Útban a tóhoz a Napló mondatai járnak a fejemben: „Utálom a papokat… Minden hazugság, amit… mesélnek: a szavak: Isten, kegyelem, gondviselés…” Miért gondolja így? Mitől nincs fedezete, hitele e szavaknak? Mitől üresek, sötétek? Válasz helyett egybecsengés kúszik be a Naphimnuszból: „Grande splendore”, „Grande humilitate”.
A Napról énekli Ferenc, hogy „szép ő és sugárzó nagy ragyogással – grande splendore”. A vers végén pedig a hallgatóságot szólítja föl: „áldjátok és dicsérjétek énuramat, és szolgáljatok neki nagy alázatossággal – grande humilitate”. Csakis a „porig hajolt alázattal” (Faludy György fordítása) kimondott szavaknak van fényük, hitelük, ragyogásuk. Mint a tónak, amely éppen elém tárult. A hullámok gyengén, gyengéden fodrozódtak, hívtak ellenállhatatlanul. Nem is álltam ellen. Megmerítkeztem e hűs ragyogásban, tettem néhány tempót, aztán visszatértem a partra, mert várt rám a „Boldogság és/vagy üdvösség”. A kopár fa félárnyékában leheveredtem, felnyitottam a Vigiliát. Határ Győző versei. Na, akkor lapozzunk. Határ nekem túl nagy, túl nehéz falat. De a lapozás félbemaradt, mert megérkezett a barátom, a szürke gém, szájában egy jókora ficánkoló falattal. Na, ezen hogyan lesz úrrá? Úrrá lett.
Füleki Gábor azt írja Határ(r)okon című esszéjében, hogy Határ Győző „hatvankötetes megalit életművével kevesek számára befogadható”. Nem tartozom e kevesek közé. De nemcsak ez a mennyiség nehezíti Határ-barátságomat, hanem az ő – Határ Győző szavával mondva – „szörnyetegség-tudománya” is. Imponáló bölcseleti munkáiban a hatalmas tudásanyag, a nagy világvallásokban való könnyed tallózás, patrológiai jártassága, az egyházatyák ismerete, teológiai műveltsége, briliáns egyháztörténeti ismeretanyaga. De mit szolgál mindez? Azt, hogy e grandiózus ismeretanyag birtokában mind lehengerlőbben támadhassa a hitet, a hívőket, a vallást, az egyházat. Gúny, irónia ezerrel. Lépten-nyomon ilyen mondatokba, kifejezésekbe botlok: „Még jobb sorsra érdemes intellektusokat is magába szippant az imahorda gyönyörigérő együtt-reszketése”. A vallás „kollektív idegbaj”, „monstre hazugság”, „a kiskorú emberiség járókája”. Honnan ez a zsigeri ellenszenv? Kabdebó Tamás írja a Határ Győzőt keresem című esszéjében: „Faggatásomra Határ elárulta, hogy hitetlenségét buzgó ateista nyomdász apjától örökölte.” De – ne kerülgessem a forró kását – a legnagyobb akadály a Határ-művek befogadásában mégiscsak az, hogy süt belőlük a „kéjenc kevélység”. Ahogy magamagát jellemzi: „görcsös-akaratos mindentudó-mindenlátó” (Intra muros).
Három Határ-vers mered elém a nyitva maradt Vigiliából: Jákoblétra, Elesni jó, Csutorás. A második vers címe annyira meghökkentett – Elesni jó –, hogy nem bírtam nem elolvasni.
A vers meglepett. Ez új Határ-világ. Miközben minden benne van, amitől Határ Győző Határ Győző: a sajátos szólelemények; az, hogy mindenestül saját stílus, de úgy, hogy eközben a bűnbánó-zsoltározó Balassi Bálint nyelvén énekel. Mégis meglep. Jól értem? Határ Győző mint a hitetlenségében boldogan kudarcot valló, a feltámadt Jézusban elmerülő Tamás apostol, aki „Mesterére ízlel”?!
Most semmi más nem kell, mint egy kiadós úszás, hogy jobban elmerülhessek ebben az új Határ-világban. Gondosan elrejtem a nádasba a táskámat. Benne az órámmal, a vissza vonatjeggyel, kulcsokkal, a nélkülözhetetlen okmányokkal, a ruhámmal, némi pénzzel. A vízben nem érzékelem az időt. Visszatérve az első dolgom, hogy megnézzem az órát. Néztem volna, de a táskám, amelybe az órát tettem, nem volt sehol. A nádasban, ahová tettem, hűlt helye. Akkor most mi van? Mi lesz? Hogyan jutok haza? Van egy törölközőm meg egy versem: Elesni jó. Ha engedem, hogy a rémület úrrá legyen rajtam, végem. A pillanat örökkévalóságában tisztán, racionálisan – semmi elragadtatás, semmi misztika – előttem állt, hogy választhatok. Vagy pánikba esek, és akkor tényleg végem, vagy elfogadom a helyzetet. Elfogadom, hogy most megélhetem tisztábban, mint eddig bármikor, amit ferencesként fogadtam, hogy élek „sine proprio”, „tulajdon nélkül”. Most megtehetem, amire Assisi Szent Ferenc biztat, hogy koldusként, kérve, kéregetve forduljak „az Úr terített asztalához”. Nem a rémület mellett döntöttem. Felszabadultan, törölközővel körülövezve, kezemben az Elesni jó verssel, felkerestem a jó fél kilométerre horgászó embereket, kérve, hogy segítsenek. Eleinte nem nagyon akarták elhinni a történetet, gyanús volt ez így, derűsen, nevetgélések közepette előadva, de aztán a tények meggyőzték őket, és mind, kivétel nélkül, ahogy tudott, segített. Volt, aki egy flaska vízzel, volt, aki gyümölccsel kínált, volt, aki a motorjára pattant, hogy otthonról ruhát hozzon, és volt, aki megrövidítve horgászélvezetét, az autójával haza, házhoz vitt. A jótettek garmadájával halmoztak el: gyönyörű volt. Lám, mégis! Elesni jó?
Később mindent meg akartam tudni e versről. Maga Határ Győző meséli el keletkezésének történetét a Kabdebó Lóránttal írt, háromkötetes fantasztikus Életút interjúregényében (1993–1995). A verset 1950-ben írta, megkínzottan a szegedi Csillagbörtön szörnyű cellamagányában. Sokat elmond a szegedi borzalmakról egy másik interjúban adott válasza. Sárközi Mátyás kérdezi: „Hol ütöttek keményebben, a Horthy-rendőrségnél vagy a szegedi ÁVO-nál?” Válasza: „Az egyik fülem csak a szimmetria végett van a helyén. Ugyanis Szegeden puskatussal éjjel álmomban úgy fejbe vertek, hogy a bal fülemre azóta sem hallok semmit.” A szegedi Csillagba egy sikertelen határátlépési kísérlete miatt került. Önelégülten hitte, hogy ő a Határ, határtalan Határ-zsenialitással megszervezte a határátlépését. Tévedett. Mindenki, akit beavatott a tervébe, beépített ember volt. A konspiráció főszereplője, a sofőr pedig egyenesen ávós tiszt. Így történhetett, hogy a jugoszláv határnál már egy „egész határ határvadász – várta – vadászta a Határt” (Mert). Csapdába esett, saját „hübrisze” csapdájába; elfogatásáért önmagát okolja, úgy érzi, megérdemelten vezekel gőgjéért.
A verset jobban megértjük, ha nem siklunk el az ajánlás felett: „P. Tornyos Gyula SJ emlékének”. P. Tornyos Gyula (1901–1944) a Mária-kongregáció Jövő frontja nevű ifjúsági tagozatának volt a vezetője. Számos ismert jezsuita – Weissmahr Béla, Nemeshegyi Péter – hivatásában játszott döntő szerepet. A fiatalokkal gyakran fölkereste a Pest környéki nyomortelepeket, ahol misézőhelyeket is létesített. Nagy műveltségű Pascal-rajongó volt. Határ Győző még gimnazista korában ismerte meg a hitvédelem tantárgy gyakorlatán, egy Manrézában tartott lelkigyakorlaton. A lelkigyakorlat végeztével dolgozatban kellett kiértékelni a hallottakat. Hack Viktor (ekkor még így hívták a költőt) írásában kételyeit, ellentmondásait fogalmazta meg. P. Tornyos a szobájába invitálta a rebellis szerzőt. Ezt a beszélgetést, melyen a konok kamasz semmit sem engedett a nézeteiből, számos másik követte.
Igazi Jákob-küzdelem volt ez az angyallal az áldásért.
A viták során a páter nem volt letromfoló, de – ahogy az Életútban erre Határ Győző visszaemlékezik –: „Soha nem szűnt érzékeltetni mélységes, rendületlen hitét, és ez bámulatos!” Azt is megjegyzi Határ Győző e visszaemlékezésében, hogy „tőle tanultam türelmet a másképp gondolkodóval szemben, és együttélést az ellenvéleménnyel”. Majd hozzáteszi, hogy „évekkel halála után, a letörtség, a kilátástalanság cellamagányában visszatapogatóztam emlékéhez és neki ajánlottam ELESNI JÓ című versemet… Ekkor jutottam a legközelebb a hithez – Tornyos páter szent hitéhez, mellyel kívánom néki, hogy legyőzte légyen a halált.”
Regényes történet a vers keletkezése, de nem kevésbé az utóélete. Miként lehetséges, hogy ötvenöt évvel a megírása után, és azután, hogy több helyen s kötetben is már megjelent, most első közlésként újra napvilágot látott a Vigiliában? A legilletékesebbet kérdeztem erről, a főszerkesztőt, a piarista Lukács Lászlót. Meglepve hallgatta, hogy ez bizony nem első közlés, és elmondta, hogy maga Határ Győző küldte el neki Londonból a másik két verssel együtt egy levélben. Határ Győzőben megbízik, hiszen jó barátja, többször vendégeskedett nála Londonban. Sokat segítene, ha ezt a levelet megtalálnánk.
Idézzük fel újra Határ Győző vallomását a vers keletkezéséről: „a letörtség, a kilátástalanság cellamagányában” született, s ekkor jutott „a legközelebb a hithez”. Most, amikor kilencvenegy évesen, halála előtt egy évvel elküldi piarista barátjának a verset, vajon hasonló-e a helyzet? A kilencvenegy éves költő a Kortárs 2005. júliusi számában megjelent Bodzafa-furulya című nagy versében magát mondja a furulya legalkalmatlanabb, használhatatlan anyagának, „mélyzöld bodzafa furulyának”. Alkalmatlansága, elesettsége miatt kesereg: „kidőlt a fa nótafástul / s jajgást fájást nem palástol / fáj a vállam fáj a lábam / ájok-fájok általában // mely tudálés kópé mulya / mélyzöld bodzafa-furulya!” De legnagyobb elesettsége, a „kilátástalanság cellamagánya” abból a társtalanságból fakad, hogy aki ötven éven át jóban-rosszban társa volt, most, többszöri agyvérzés után magatehetetlen beteg. „Fennállásom” ünnepére című versében a társtalanságot panaszolja: „valamerre gyüszmékelek a fene megette / be jó volna belekarolni de / nincs nincs kibe”. Élete felfordult: „Valamikor az a nóta járta nálam: első az írás. Utána nem jön semmi, és utána még mindig nem jön semmi: és csak akkor jöhet a többi. Most fordítva van. Először jön a Betegem.” Mégis, ezen fölfordultság, elesettség, föláldozottság kegyelmi állapotnak bizonyul, melyben nagy művek születnek, mint a hűség megrendítő himnusza, a nagy szerelmes vers, az Elmehábor. E mű a költő halálának évében és hónapjában jelenik meg a Holmiban, 2006 novemberében. Benne e sorokkal: „ne törődj vele hogy elborult / elborult elmével is szeretlek // mert én ma is úgy tartogatlak / aki nekem te mindig is voltál / élő klenódium – felnyílóban / a szentségtartó szárnyasoltár”.
Érdemes megjegyezni, hogy a Vigiliában megjelent három vers közül egyik sem első közlés. Hiszen a Jákoblétra 1952-ben keletkezett, a Csutorás 1959-ben. Azonban együtt, triptichonként, szárnyas oltárként a három vers valóban új, újdonság a javából. Ez a triptichon Határ Győző végérvényes bemutatkozása, feltárulkozása. Ő az egész életén át az angyallal viaskodó és elestében, megrokkantságában az áldást elnyerő Jákob; de ő az „egyszerű pásztor”, a dudás pásztor, a csutorás, aki pokoljárásában tanulta meg, „hogyan kell a dudát fújni”: „grande humilitate – nagy alázatossággal”. És ekkor a szavak ragyogni kezdenek, „grande splendere – nagy fényességgel”.
