E „baráti szív” különös kincs számomra, „érdemen felüli jóindulattal” kapott, felette nagy ajándék. Ezt az ajándékot szeretném kibontani. De hogy is fogjak hozzá? Egy gyermekkori karácsony jut eszembe. Nézem, nézem nagy megilletődöttséggel a kapott ajándékot, majd sírva fakadok. Mi baj, Janika – kérdezik a nagyobbak. Nem merem kibontani, olyan szép – szipogok. Majd mi segítünk – jött a harsány válasz. Most is elkél a segítség. Szedő Dénes Ami megtart című írásához folyamodom. A Prédikátor könyve utolsó, 12. fejezetének talányát kísérli megfejteni. „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején” – kezdődik a fejezet, majd az öregség kegyetlenül gyönyörű leírása következik: „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg a keserves napok rád nem törnek, s el nem érnek az esztendők, melyek ellen így fakadsz ki: nincsenek ínyemre. (…) Remegnek akkor a ház őrei, az erős férfiak kétrét görnyednek, (…) árnyék borul az ablakra. (…) S elszakad az ezüstkötél, s elpattan az aranymécses…” Miért e kettőnek, ifjúságnak és öregségnek ez az összekapcsolása? Szedő Dénes válasza: „Döntő jelentősége a kezdetnek van… Egy bizonyos: ha megmaradni akarsz, az első életszakasz tisztaságához kell visszatérned…” Majd Goethét idézi: „Az a boldog ember, aki élete végét kapcsolatba tudja hozni a kezdetével.”

Ilia Mihály ezek szerint boldog ember, mert ő mindent, amit az életében lényegesnek tart, azt kapcsolatba hozza élete kezdetével. Álljon itt megrendítő példaként erre Hegedűs Gyöngyi Protestáns zsolozsma című verséhez írt glosszája. A vers ezzel a sorral kezdődik: „hogy ne szólíts el Uram, készületlen”, s ezzel fejeződik be: „semmit sem viszek eléd, / csak készületlenségem”. Ehhez fűzi hozzá Ilia Mihály: „Ne szólíts el, Uram, készületlenül. Ez nekem nagyon erős emlékem, és magam is dúdolom. Én a nagyszüleim ágya végében, a kemencekuckóban háltam szinte tízéves koromig, és minden este, késő este, nagyanyám suttogását hallottam: ne szólíts el Istenem, készületlenül. Ezzel fejezte be az imádságát, melyben felsorolta
a családot, engem is.”

A róla szóló írásokban Ilia Mihály epitheton ornansa a „Láthatatlan Óriás”. A láthatatlan óriás felbukkan Gárdonyi Géza 1888-ban megjelent novelláskötete, Az én falum Október című novellájában: „Íme, megborzolódik az erdő: suhogva száll át rajta egy láthatatlan óriás. Szárnyának nyomása alatt meghajlongnak a fák, ruhája végigsöpri a mező fűszálait. Jön. Ez az északi szél.” Ez a „Láthatatlan Óriás”, „mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése” jelenik meg az Apostolok cselekedetei pünkösdi történetében, ahol „eltelé az egész házat (…), és megtelének mindnyájan Szent Lélekkel”. (ApCsel 2,2,4)

E „Láthatatlan Óriás”, „a sebesen zúgó szélnek zendülése” uralja, alakítja Ilia Mihály egész valóját: „Suhogva száll át rajta”.

Láthatatlan Óriás! De hogyan lehet láthatatlan, ha egyszer óriás? És hogyan mondhatják Ilia Mihályról, hogy láthatatlan, miközben ezeregy fórumon volt és van jelen? Maga sem tudná megszámlálni, hogy életében már hány interjút adott. Tanárként meg a hatvan-egynéhány év alatt hány ezer diák előtt állt a katedrán. Egyetemi szobája nyitva a betérőknek, de a folyosó is nevelő terepe, meg-megszólítja az éppen arra járó diákot, kérdezve olvasmányairól vagy éppen titkon rejtőző írásterveiről. S ahová testi valójában nem tud eljutni, oda eljutnak szép és igen személyes hangú leveleinek ezrei. A titok nyitja, hogy ő, „a hírhedten figyelmes figyelős” (Esterházy Péter) önfeledt önzetlenségével van jelen: a tanítványait növeli; költőket, írókat nevel ki, és amikor magáról kérdezik is, magáról szólva is másokat emel fel, emel ki. Szerkesztőként pedig szó szerint élet-halál harcot vív, nem a maga karrierjéért, hanem a jó szerzőkért, a jó műért. A jó művekkel harcol a rossz ellen: „Minden jó mű egy rosszat szorít ki a lapból” – mondja.

Nemcsak „láthatatlan Óriás”, hanem egy láthatatlan, határtalan birodalomnak is alakító centruma Ilia Mihály. Erről a birodalomról maga is vall: „Hol az én Hátországom? A falu, ahol születtem, ahol a rokonok és ősök pihennek. Abban a néhány ezer tanítványban, akik iskolákban, szerkesztőségekben, a tudomány asztalainál munkálkodnak, és néha tán föltűnök emlékezetükben. A családban, amelyet oly korán megdézsmált a halál. A jó könyvekben, az író és nem író barátokban itthon és a világban. Abban a nyelvben, amelyen az első jajt kimondtam, és az utolsó sóhajt is ki kell mondanom. Ez mind a hátországom, gazdag vagyok.” Ez az „Ilia-birodalom” különös. Túllép a nagyhatalmakon, Trianonon és Jaltán, minden megkeserítő, erőszakos határon, túl az ítélkezések és előítéletek szögesdrótjain, lövészárkain, korlátoltságain. Itt határt egyedül az emberség, a tisztesség és a minőség szab. Ezt a földet, az Ilia-birodalmat különös erő tartja össze és tartja hatalmában. Az az erő, amelyről a 37. zsoltár énekel: „A szelídek öröklik a földet, és élvezik a béke teljességét.” Jézus is erről a hódító erőről szól a hegyi beszédben: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet” (Mt 5,5). „Sok választása nincs az embernek – olvasom Fritz Baade Versenyfutás a 2000-ik évig című könyvében –, vagy a szelídek öröklik a földet, vagy nem lesz örökség.”

Ez az Ilia-erő a „baráti szív” vonzereje, de ez a nem baráti szívek számára olyannyira félelmetes, hogy hadosztályokat kell vele szemben felsorakoztatni. Az „elhárítás” tizenöt éven át tartotta őt szemmel. Ahol csak megfordult – otthonában, az egyetemen, a szerkesztőségben – a helyiségeket „betechnikázták”, leveleit felbontották, harminchat dosszién szerepel a neve, harminckilenc ügynök volt ráállítva, kétezer oldalt írtak össze róla. Mindennek elviselésében híres humora segítette. Szörényi László jegyzett föl egy remeklést: „Laci, hányszor beszélgettünk itt, ebben a szobában; te se tudod, én se. Már azt se nagyon, hogy miről. De sebaj: mindent fölvettek magnóra.” Eleinte az iratokban Subásként szerepel, később átbecézték Szerkesztőre, amit nagyon sajnált, hiszen édesapja is subás pásztor volt, és ő örökölte a mesterségét, csak éppen emberi vonatkozásban. De a nyáj összetartása, az aklon – értsd: határon – kívüli bárányok befogadása bűncselekménygyanús volt. „Ezért aztán sok berendelés, fejmosás, letolás és hasonló szankciókban volt részünk ekkoriban a minisztériumban, a pártközpontban és persze másutt is” – halljuk Ilia Mihálytól. Amikor a tisztesség – az aljassággal szemben – úgy kívánta, lemondott megbízatásáról, távozott a Tiszatáj éléről. A Tiszatájt felváltotta a Tiszai pályaudvar. A szerkesztést az éjszakánkénti vagonrakodás. Gyötrelmeiről nem Ilia Mihály panaszából tudunk, hanem Illyés Gyula naplójából: „IIia lemondott (…), oly letargiás állapotba került, hogy képtelen már panaszszót is ejteni a meggyötretéséről” (1975. január 5-i bejegyzés).

A hallgatás, az elhallgattatás évei következtek. „Víz alatti időszak volt – mondta a Darvasi Lászlónak adott interjúban. – Tudod, én tápai vagyok.
A tápai emberek pedig sokszor bújtak a víz alá, mert jött a török. Ilyenkor nádszállal szívták a levegőt.”

 

Ha nádszálon keresztül is, de Isten éltessen, Ilia Mihály!