Élete „igaz művészet”, s azon belül is költészet a javából. „A költészet pedig egy teljesebb őszinteségnek, vagyis az igazsággal való teljesebb találkozásnak a színtere” – olvasom az Interjú helyett című írásában. Ez a találkozás az Igazság természetéből, azaz természetfelettiségéből fakadón mindig meglepetés. „A jó vers egyedül nélkülözhetetlen ‘tartalmi’ kelléke a meglepetés” – írja a Boldogok… című kritikájában. Ez a meglepetés a költészetben és Jelenits István életében is többnyire meghökkentő, drámai, ha felemelő is, nem nélkülözi a fájdalmat:

„Lélekszakadva éltem, s így igyekeztem megfelelni azoknak a feladatoknak, amelyek állapotomból következtek” –

vallotta meg a már idézett írásban (Interjú helyett).

Ez a meglepetés lehet akár egy váratlan kopogtatás is az ajtón. Történt pedig, jó ötven éve, hogy nekem a budapesti piarista gimnáziumot jelölték ki oroszból, magyar nyelv és irodalomból gyakorlótanításra. Az igazgató úr kijelölte, hogy kik lesznek a vezetőtanáraim. Elmentem az órájukra. Nem lelkesítettek fel. Elgondoltam, hogy felelős vagyok jövendő diákjaimért. Ez a meggondolás felbátorított arra, hogy bejelentsem az igazgatónak: nem tudom elfogadni a kijelölt vezetőtanárokat. Az igazgató – szegény – el volt képedve, s alig kapva levegőt kérdezte, hogy akkor kit jelöljön ki. Orosz nyelvből nem találok ebben a gimnáziumban megfelelő vezetőtanárt, feleltem, de magyarból igen, Jelenits tanár urat. „Ő nem bánja, próbálkozzam Jelenits tanár úrnál, de úgysem fogja elvállalni, mert ő szörnyen elfoglalt” – volt a válasz. Elindultam próbálkozni. Hármasával vettem a lépcsőfokokat rohanva az emeletre. Megtaláltam a tanár úr szobáját, s már kopogtam is az ajtaján.

Tessééék! – jött a jellegzetes Jelkós kiáltás,

s már nyílt is az ajtó. Sebtében előadtam a kérésemet, hogy legyen a vezetőtanárom. Erre jött a gyors és megfellebbezhetetlennek tűnő válasz, hogy ő erre nem alkalmas, mert őneki nincs semmiféle módszere. Mit tanulhatnék tőle? Erre azonnal rávágtam, hogy én épp olyan tanárt keresek égre-földre, akinek nincs semmiféle kitaposott, a tankönyvekből unásig tudható módszere. Erre megjelent az arcán az a jellegzetes, fürkésző, mélyről jövő mosoly, s hozzá két szó: „Akkor jöjjön!”

Fél éven át, szombat vasárnap kivételével mindennap találkoztunk néhány órára. A tanórák előzetes megbeszélésére, akár ő tartotta, akár később én, legtöbbször nem volt elég a hatvan perc, s a kiértékelés még időigényesebb volt. Tudtam, hogy Jelenits iszonyatosan elfoglalt, mégis az volt az érzésem, hogy időmilliomos, és a millióit mind rám szórja. Azonban nem lehetett nem látni, hogy ez az ember nemcsak „lélekszakadva él”, hanem szétszakítva, felfeszítve a feladat, a feladatok keresztjére, és én is az egyik szög vagyok ebben a keresztre feszítettségben. Ezt persze sohasem éreztette.

Az óráin is, legyen az hittan-, nyelvtan- vagy irodalomóra. megcsodálhattam az „alázat és teremtő lelemény” csodás összjátékát.

Ahogyan kezébe fogta, tanulékony alázattal, csodákat fürkészőn és felfedezőn a verseskötetet, az elbeszélést vagy a regényt tartalmazó könyvet, az olyan volt, ahogy anya, apa fogja kicsinyét a kezében, s minden rezdülését figyeli, lélekből lélekbe látón. Ez a figyelem volt ragályos, „megfertőzte” a diákokat, akik fantasztikus és váratlan meglátásokkal rukkoltak elő. A heuréka élmény szinte fogható volt az óráin, néha parázs vitákban volt tetten érhető, máskor a döbbent csöndben. A másodikosok, tizenöt-tizenhat évesek óráján vagyok. A téma Szophoklész Antigonéja. Elhangzik a jól ismert mondat, Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában: „Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb.” A tanár úr – szinte mellékesen – megemlíti, hogy Szophoklész itt olyan kifejezést használ, ami jelent csodálatosat, de jelent szörnyűségeset is. Miféle kapcsolat van a csodálatos és a szörnyűséges között – hangzik a kérdés. Kezek sokasága a levegőben, vélemények sziporkáznak. Semmi sem marad reagálás nélkül. Az ügyetlen hozzászólásból is kihámozza Jelenits a zsenialitást. Néha árnyalatnyi a különbség egyik és másik között, mégsem sikkad el a tanár úr figyelmében sem az egyik, sem a másik.

Úgy tűnik, Jelenits tanár úrnak épp az árnyalatokhoz van különös érzéke, a filológiai finomságokhoz a művekben, s az emberi lélek lehelet finom rezdüléseihez.

Tán ezért is vonzódnak hozzá a kortárs magyar irodalom és művészet jelesei. És épp ez, a finom rezdülések, az árnyalatok iránti érzékenysége teszi őt alkalmassá, hogy segítője legyen a szép számban hozzáfordulóknak, a tőle eligazítást váróknak. Köztük van Pilinszky János is, aki egyik – élete vége felé írt – levelében erre tapint rá: „Pistánál akartam gyónni, hiszen az árnyalatok a bűnben sokszor fontosabbak, mint maga a bűn. Nekem az árnyalatokat kellett meggyónnom.” A szeretet világában valóban ezek a legfontosabbak, ott ezek viszik a prímet, „a szívben lévő indítékok”. A végső examenen, a végső vizsgán is ezek a „semmiségek”, árnyalatok nyomnak a latban. Jelenits István egyik rendtársa, teológiatanár kollégája, Tuba Iván temetésén mondta: „Az Eucharisztikus himnuszban énekeljük: »esto nobis praegustatum, mortis in examine«. Szent Tamás, a tanár írta ezt a himnuszt a halál nagy vizsgájáról. Ahhoz kérte az Eucharisztia nagy ajándékát, hogy az készítse fel arra az utolsó vizsgára. A halál végső vizsgájára készült ekkor, s jól tudta, hogy ezen a végső vizsgán nem a teológiai tudásáról kell számot adnia, hanem a szívében lévő indítékokról, melyek az életét betöltötték. Tudta, hogy az a végső vizsga olyan lesz, mint János evangéliumában, amikor a Feltámadott Péterhez fordult, és azt kérdezte tőle, hogy szeretsz-e engem.”

Gyakorlótanításom során volt egy bűn rossz nyelvtanórám. Maga volt a halálos bűn. Mindenki a messiást várta, a csengőt, Jelenits tanár úr is, a diákok is, fészkelődve, ficánkolva, én meg aztán pláne. Az óra után felkerestem a szobájában a tanár urat megbeszélésre, kiértékelésre. Ez lett a legrövidebb megbeszélés. Be sem léptem a szobába, a tanár úr meg föl sem kelt az íróasztala mellől, rám sem nézett, csak úgy odakiáltotta: „Borzasztó volt!” Mire én: „Egyetértek.” Már-már nekikeseredtem a kudarc miatt, de jött a meglepetés. Jelenits tanár úr ugyanis folytatta a megkezdett mondatát a tőle szokott, várt testbeszédtől kísérve. Újra megjelent a jellegzetes, fürkésző, mélyről jövő mosoly, s hozzá a napfényben fürdő, feloldozó szavak: „Holnap találkozunk!” Az irgalom diadalmaskodott. Az ígéret szerint ezért „az irgalom diadalmaskodik az ítéleten” (Jak 2,13) is. Alleluja!
 

A gyászmisét a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomban (1056 Budapest, Március 15. tér) október 15-én, kedden, 15:30-kor tartják.