Tragikus Ádám bukása. De bukásában mégis van valami felemelő. Valami? Az utolsó lapokra felsejlik, hogy az a titokzatos valaki, aki soha nem látható, csak hallható, ő, mint a tékozló fiú történetében az apa, ő a porból fölemelő: „Emelkedjél, Ádám” – hangzik.

A luciferi kultusz az ész, a „tiszta ész” mindenhatóságát hirdeti. Az van, amit ez istenség átlát és megvilágít. Azon kívül és felül nincsen más. E tiszta ész világánál te magad ítélheted meg, hogy mi a jó és mi a rossz, tiéd a jó és a rossz tudás fája. Szakíts a tiltással, és szakíts a fáról.

„Jaj neked világ, / Az ős tagadás kisért” – jajongja az égi kar. De mit neked égi kar! Amit nem látsz, az nincs. És mit neked az Úr szava: „Ember, vigyázz!” Még kérded: „Mi hang ez ismét?”, de egyszerű a magyarázat: „A szél gallyakat ráz” – kuncogja Lucifer.

Madách százhatvankét évvel ezelőtt született műve nem régiség. Él és hat. Nem véletlen, hogy a mai napig a legjátszottabb színpadi mű, annak ellenére, hogy műfaji meghatározása szerint költemény. Az első, 1861-es kiadás címlapján így is szerepel: „drámai költemény”. Nekünk, magyaroknak családi ékszer. Amikor leírjuk nagy kezdőbetűvel: Tragédia, mindannyian csak egyre gondolunk, Madách nagy alkotására.

E drámai költeménynek maga a szerző a főhőse. Benne – a színek és színpadok váltakozásaiban is – önmagáról vall, beavat titkába, élete belső történéseibe. És épp e személyesség teremti meg azt a dialógus légkört, hogy én, az olvasó is úgy érezhetem, hogy mindebbe beavatott vagyok. Nemcsak olvasója, nézője, hanem szereplője is e drámának.

Jó negyven éve történt, hogy egy makacs tüdőgyulladás, negyven fok körüli lázzal hetekre ágyhoz kötött, miközben ezerrel lett volna teendőm az érettségiző osztályom körül. A háziorvos riadalmában kórházba utalt. Zsúfolt kórterem, végeláthatatlan kezelések. Tragédiának fogtam fel. A kórházba induláskor, a nagy sietségben azt söpörtem be a táskámba olvasnivalónak, ami épp az asztalon hevert – a Tragédia volt. Ő lett a hosszúra nyúlt kórházi tartózkodásom egyetlen olvasmánya. És épp a Tragédia győzött meg arról, hogy ami velem történik, az egyáltalán nem tragédia. Az Urat elhagyó ember, emberiség nyomorúsága: az önistenítő istentelen istenkedések, a vallási dzsihád megnyilvánulásai,
a háborúk, a szeretetlenség hideg-rideg jégvilága, mely az eszkimó „fohászában” összegződik: „Ha Isten vagy, tegyed, / Könyörgök, hogy kevesb ember legyen / S több fóka”, Ádám csaknem öngyilkosságba torkolló reménytelensége, az tragédia. Ezzel szemben, ami velem történik, az nemhogy nem tragédia, hanem minden nyomorúság ellenére fölemelő. Velem kisvártatva ugyanis az történt, ami Ádámmal a Tragédia legvégén, hogy az Úr a porból, elesettsége, nyomorúsága mélységéből magához vonta: „Emelkedjél, Ádám, ne légy levert, / Midőn látod, kegyembe veszlek újra.”

A kórteremben, az ajtó melletti ágyon feküdt egy öreg, nálam is rozogább, mégis mindig derűs bencés atya. Mindennap arra kért, menjek föl vele az ötödikre, a kápolnába misézni. Szunyogh Xavérnak hívták. Ezt a nevet már ismertem, mert édesanyám a latin szentmiséket az ő magyar–latin misszáléjából követte, a Szunyogh Xavér-misszáléból. Xavér atya egyszerűsége, őszinte, cifrátlan áhítata magával ragadott. E szentmiséken átélhettem az Ádámnak mondott szavakat: „Emelkedjél…, / Midőn látod, kegyembe veszlek…” Amikor pedig híre ment, hogy nem érettségiző diák, hanem ferences pap vagyok, egyre több és több beteg keresett meg. Egy ablakmélyedés lett a törzshelyem. Pizsama, rajta a papi stóla. Szentgyónások, beszélgetések, nagy lelki megnyílások. Szinte hallottam a Tragédia zárókórusát: „Szabadon bün és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme, / S tudni mégis, hogy felettünk / Pajzsúl áll isten kegyelme.”

Említettem, hogy a Tragédia főhőse maga Madách Imre. Élete is tragédia volt. Születésétől szinte állandóan súlyos beteg, tizenévesen már szívbajjal küszködik. „Zörgő csontú kórvitéznek” nevezte önmagát. Negyvenegy évesen kanyaróban halt meg. Csak magántanuló lehetett, vizsgáit a váci piaristáknál tette le. Azonban a rokkant testben roppant zseniális lélek lakozott. Hétévesen levizsgázott az alapfokú iskola teljes anyagából, nyolcévesen a gimnázium első évét kitűnően abszolválta, tizennégy évesen kezdi meg a pesti egyetemet.

Családi élete is tele volt szerencsétlenségekkel. Legidősebb nővérét, Máriát, annak második férjét, az első házasságából származó kamasz fiát román parasztok meglincselték, holttestüket a disznókkal etették meg. Öccse, Pál Kossuth futára volt, tüdőgyulladást kapott, és meghalt. Ő maga a szabadságharcot súlyos betegen, ágyban fekve, a birtokán vészelte át. 1851-ben itt rejtegette, erdészként alkalmazva Kossuth halálra ítélt titkárát, Rákóczy Jánost, ezért letartóztatták, vasra verve először Pozsonyba, majd Pestre hurcolták. A börtönben tele van aggodalommal az otthoniak miatt. A rabélet tragédiájában körvonalazódik a Tragédia koncepciója, melyet cellája asztalára krétával vázol fel.

Nagy nyomorúságként éli meg hitválságát. Otthonról hozott gyermekkori hitét, vallásosságát a pesti tanulmányai alatt elveszíti. A felvilágosodás eszméinek bűvöletébe kerül, Isten- és keresztényellenes sodrásának nem tud ellenállni. Voltaire – „tapossátok el a gyalázatost” – egyházgyűlölete, Diderot materializmusa, Heine cinizmusa hat. Hitvesztéséről a Hazaérkezéskor című versében ír: „Estve itt gyültünk a kandallóhoz, / Itt atyám ült nagy karos székében / S míg beszélt, én gondolám magamban, / Hogy hatalmasb ember nála nincsen. / Most a kandallóban a hamu hideg, / S szívemből kihaltak a kegyeletek. // Itten áll még most is az üres szék / És megváltónk képe függ felette, / Hozzá jártam titkos vágyaimmal / S ő mosolygott rám vagy visszainte. / Mostan már csak vászon lett, meredt, hideg, / Intési számomra többé nincsenek.” Hite kimúlását, ahogy e vers hangulatából is kitetszik, veszteségként éli meg. A Tragédiában, a második szín befejezésében az Úr szava: „…elhagytál engemet, / Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban” – valószínűleg e hitvesztés keserves tapasztalatából táplálkozik. Az égi kar siratójában az istentelenségről mint végzetes és globális pusztulásról szól: „Ah, sírjatok testvéri könnyeket, / Győz a’ hazugság – a föld elveszett –”.

A Tragédia százhatvankét évvel ezelőtt jelent meg.
A benne fölvetett kérdések semmit sem veszítettek aktualitásukból, elevenségükből. Sőt, mintha a Tragédia megnyitná a modern és posztmodern magyar irodalom Isten-szomjat, elhagyatottságot, az istentelenül, istentelenül szomorú állapotot kifejező művek sorát. Az Úr már idézett szavai a második szín végén: „Elhagytál engemet…”, mintha rejtett próféciát tartalmaznának, és nemcsak magát a történelmi színeket indítják el, hanem tudva-tudatlanul a rá való reakciók egész sorát költészetünkben. E gazdagságból most nézzünk egyetlenegyet. A Tragédia születése után százharmincnyolc évvel, 1999-ben lát napvilágot egy vers, melynek szerzője ugyanúgy, mint Madách Imre, tizennégy évesen szakít addigi hitével. Majd halála előtt egy évvel, ötvenhat évesen, mintha csak az Úr szavára – „Elhagytál engem…, lásd mit érsz magadban” – reagálna, írja: „Fetrengek kukacként a porban itt lenn, / nincsen se jövőm, se tavaszom, se hazám. / Nagyon hiányoznak az univerzálék, / ha lennének még, talán talpra állnék. / Én vagyok bűnös, én tettem sokat, / hogy elpusztítsam mennyországomat, / mert önhitt voltam nagyon, én, a bamba. / (…) Tiszta ész? / Kikezdi a valóságot, mint
a penész: / nos, ennyire vitte a tiszta ész.” (Petri György: Szeretném tudni). Az Úr figyelmeztető szavait: „Elhagytál engemet…”, névkettőzéssel vezeti be: „Ádám, Ádám”. Madách Imre bibliás ember volt. A Bibliában a név megkettőzése a mély barátság, közelség, gyengédség igen-igen finom, árnyalatos kifejezése, akkor is, ha a mondatnak esetleg erőteljes vagy leheletnyi számonkérő hangneme, hangulata van, mint itt is. Itt e névkettőzés tudatja, hogy mint a tékozló fiút az apja, mindennek ellenére, visszavárlak, karjaim és házam ajtaja tárva-nyitva. És így is történik. A kétségbeesett Ádám hallhatja: „Emelkedjél, Ádám, ne légy levert, / Midőn látod, kegyembe visszaveszlek újra.” Mégis van remény.

 

A szerző ferences szerzetes