Elolvasásra várva tornyokban a könyvek az asztalomon. Én mégis Julia Zajceva orosz újságírónő Szeretettől inspirált teológia című néhány lapos tudósítását olvasom el többször is, magyar fordítását ajándékba kaptam Hidász Ferenc atyától. Végre egy tudósítás Moszkvából, mely nem a háborúról szól, hanem a békéről. Arról ad hírt, hogy január 17-én az Olasz Kultúrintézetben oroszok és olaszok, pravoszlávok és katolikusok, a Moszkvai Patriarchátus és a Vatikán együtt ünnepelte A Názáreti Jézust, XVI. Benedek pápa trilógiájának orosz nyelvű megjelenését. Az est mottójául a haldokló pápa utolsó szavait választották: „Uram, szeretlek téged.”

Ezen a könyvünnepen XVI. Benedek pápa az orosz olvasót köszöntő, halála előtt néhány hónappal írt előszavával volt jelen: „Szeretném, ha Jézus megismerésével felébredne benned az iránta való szeretet. Készítsd fel a szívedet arra a döntésre, hogy mindvégig követni akarod Krisztust.” Egy rövid videót is levetítettek, melyben a trilógia szerzője arról beszél, hogy „a hosszú évek során olyan teológiához jutott el, melyet a szeretet inspirál és vezérel, s mely arra vágyik, hogy mélyebb közösségbe kerüljön Krisztussal, aki életünk iránya és távlata”.

Ott volt e könyvbemutatón az orosz nyelvű kiadás szorgalmazója, Paolo (Pavel) Pezzi, a moszkvai katolikus egyházmegye érseke, az egymillió oroszországi katolikust képviselő püspöki konferencia elnöke. Felszólalt a Moszkvai Patriarchátus külügyi osztályának vezetője, Antonyij metropolita is. A könyvhöz bevezetőt írva volt jelen Parolin bíboros, a Szentszék államtitkára. Az orosz kiadás több munkatársa is kiemelte XVI. Benedek szándékát: ha látni akarjuk Jézust, akkor nézzük őt az evangéliumok szemével, azaz a szeretet szemével. S éppen ebben a látómezőben érvényesülnek a legtisztábban a profán, tudományos Jézus-kutatás eredményei is, melyeket – kiemelték – Ratzinger könyve nem nélkülöz. Damir Muhetgyinov, a Nemzetközi Muszlim Fórum ügyvezető titkára abbéli reményét fejezte ki, hogy az oroszországi muszlim közösség is megismeri A Názáreti Jézust.

Bennem Julia Zajceva tudósítása rég eltemetett, „szeretettől inspirált” találkozásokról szóló emlékeket elevenített fel. 1982 telén lehetett. Már gyógyulóban voltam egy tüdőgyulladásból, amikor kedves látogatóm érkezett, Magyar Ferenc, az Új Ember főszerkesztője. Nem jött üres kézzel. Táskájából nagy, fekete táblás könyvet húzott elő. Annyit fűzött hozzá, hogy ez Nikodim, a leningrádi-novgorodi metropolita, a Moszkvai Patriarchátus külügyi osztálya vezetőjének KGB-jelentéseit tartalmazza XXIII. János pápáról és a II. vatikáni zsinatról. Magyarul volt, vékony papíron, jó hét-nyolcszáz oldal, hibátlan gépírással.

Nikodim metropolita (Wikipedia)

 

Előítélettel vettem kezembe. Bizonyára a szovjet államvédelmi hatóság szája íze szerinti vérvörös, békepapos, lapos szöveget fogok találni, a szokásos pravoszláv minősítésekkel: „Jöhet-e valami jó” az Antikrisztus főhadiszállásáról, a Vatikánból. De azért bujkált bennem némi kíváncsiság is, hiszen ritkán olvashat KGB-jelentést a magamfajta halandó. A „jelentés” tudósított a zsinati eseményekről, felszólalásokról, a megszületett dokumentumokról, fogadásokról, XXIII. János pápa megnyilatkozásairól, az egyház megújulása, az aggiornamento irányába tett lépéseiről. A részletekre már nem emlékszem, de arra igen, hogy a nagy fekete könyv kellemes csalódást okozott.

Megdöbbentett, hogy ez a KGB-jelentés milyen tisztességesen tárgyilagos, ráadásul még olvasmányos is, sodró, magával ragadó,

a szemlélete meg egyenesen empatikus, jóindulatú. Bátran mondhatom, szeretetteljes. Így csak az tud írni, akit megragad, lebilincsel mindaz, amiről, akiről ír.

Egy-két évvel később a budapesti orosz ortodox egyházközség szent életű parochusától, Mihály atyától ajándékba kaptam a Zsurnál Moszkovszkoj Patriarchii, a moszkvai patriarchátus folyóiratának néhány régebbi példányát. Az 1970-es évfolyam hetedik száma közölte Nikodim metropolita előadását, melyet a Moszkvai Teológiai Akadémián tartott, XXIII. János római pápa című doktori disszertációja védéseként. Az előadásból ráismertem, hogy a Magyar Feri bácsitól kapott könyvről van szó. Ezek szerint az mégsem egy összefűzött KGB-jelentés volt, hanem már a disszertáció maga, mely 1978-ban Zürichben németül is megjelent, König bíboros ámuló előszavával. Az persze lehet, hogy a megírásához fölhasználta a KGB-jelentéseit. A keleti blokk zsinati résztvevőinek, mindnek, jelentéskötelezettsége volt.

XXIII. János pápa megnyitja a II. vatikáni zsinatot (Wikipedia, Lothar Wolleh)

 

„Higgadt, nyugodt, leíró hangnemben, csöndes szavakkal megrajzolni XXIII. János pápa portréját, minden kritikai él nélkül” – ismerteti a szerző könyve intencióját. Szemléletmódját azzal indokolja, hogy okult az egyháztörténelem elrettentő példáiból: „A különböző hitvallású keresztények sok évszázados ellenségeskedése következtében létrejött az az állapot, amelyről a Szentírás úgy beszél, hogy az ember látván nem lát és hallván nem hall (Mt 13,13). Krisztus egyházának isten
emberi testében a tagok gyakran túl nagy jelentőséget tulajdonítottak éppen az emberi, erőtlen résznek.” Empatikus hozzáállását az ortodoxok és a katolikusok lényegi közelségével is indokolta. Azt sem rejti véka alá, hogy valósággal rabul ejtette XXIII. János pápa csöndes, szelíd bölcsessége: „A megboldogult pápa nemcsak óvatosan, hanem bölcsen is cselekedett. Csendesen, de biztosan változtatta meg a légkört… Léptei puhák és nesztelenek voltak…

Az elmúlt mintegy száz év alatt egyetlen pontifikátus sem volt olyan rövid, mint az övé, de aligha lehet kétségbe vonni, hogy bármelyik is jelentősebb lett volna, mint János pápáé.”

E csodálat mögött ott van a szent pápa azon szándékának értékelése is, hogy a túszként fogva tartott orosz pravoszlávia kiszabaduljon rabságából, és megfigyelőként jelen lehessen a szent zsinaton. Ennek érdekében a Vatikán tárgyalásokba kezd a szovjet hatóságokkal. A helyzet pikantériája, hogy Nikodim, aki maga is túsz, ott van a túsztartók delegációjában. A nagy diplomáciai tapasztalatokkal rendelkező szent pápa okos túsztárgyalónak bizonyult. Elfogadta a szovjet hatóságok feltételét, hogy a Moszkvai Patriarchátus képviselőit csak akkor engedik ki a zsinatra, ha az kerüli a Szovjetunió, a kommunizmus megbélyegzését. Ennek megfelelően a zsinati dokumentumokban a Szovjetunió neve nem is szerepel.

Ezzel a pápa azt is vállalta, hogy tettéért megkapja a megbélyegző titulust: „vörös pápa”. Ezt csekély kárnak tekintette ahhoz a nyereséghez képest, melyben a „KGB-túszok” részesülhettek. Erről a nyereségről vall a szintén vörösnek bélyegzett Nikodim egész disszertációja, melyben – szavai szerint – „forró szívvel, de higgadt értelemmel” igyekezett megrajzolni XXIII. János pápa portréját. Az orosz metropolitát a szent pápa valósággal lenyűgözte. Ez érződött a róla szóló könyv minden lapján. De erről tanúskodnak a tanítványai, közeli munkatársai is. Legendák szövődtek arról, hogy

az orosz metropolita már nemcsak XXIII. Jánoshoz került közel, hanem mindahhoz, amit a szent pápa képviselt.

1985 őszén Reisz Pál atyával Moszkvába utaztunk, hogy meglátogassuk a Lomonoszovon tanuló növendékünket, Hidász Ferenc testvért.

Hidász Ferenc, Valerij-Márk Szmirnov és Zatykó László 1983-ban Moszkvában (fotó: Reisz Pál)

 

Pár nap után kérdeztük: hol tudnánk misézni? A válasz nem volt túl bőbeszédű: gyertek, megmutatom. Hosszan utaztunk a metróval. Ahol kiszálltunk, egy nagy vörös csillagos, ronda épület fogadott, a hírhedt Ljubljanka, a KGB-börtön, ezrek és ezrek kínzó- és kivégzőhelye, a szovjet Golgota. A testvér otthonosan mozgott e zord vidéken. Néhány lépés, és már egy bérház udvarában voltunk.

Egy vasajtón zörgettünk, s egy derűs fiatalember nyitott ajtót.

Márk atyának mutatkozott be, beljebb jutva elmondta, hogy főállású, közveszélyes munkakerülő, most éppen szabadlábon.

Korábban Nikodim metropolita egyik személyi titkára volt, de a metropolita halála után kegyvesztett lett, a Moszkvai Patriarchátus kivetette a soraiból. Hogy miért, miért nem, ezt nem részletezte.

Inkább némán felöltöztetett a szentmiséhez. A nyakamba akasztotta a maga stóláját. Az asztal már megterítve várt, rajta a kereszt, a lobogó gyertyák és

a római katolikus egyház megújított liturgiája szerinti, géppel írott, orosz nyelvű misekönyv. Látszott, hogy napi használatban van.

Kezdetét vette a koncelebrációs szentmise a megboldogult Nikodim metropolita személyi titkárával, aki láthatóan otthonosan mozgott a római katolikus rítusban. Hol, kitől, mikor tanulta? És a misekönyv. Honnan? Ezek a számomra a mai napig megválaszolatlan kérdések és a találgatások mintha egy irányba vezetnének: Nikodim metropolitához, akiről még az a hír is járta, hogy arra kérte a Szent Szinódust, iktassa Assisi Szent Ferencet a pravoszláv szentek sorába, s akinek útipoggyászában megtalálható volt a Lelkigyakorlatok, Loyolai Szent Ignác könyve, melyet ő fordított oroszra.

Nyakamba akasztotta a maga stóláját – koncelebrációs szentmise a megboldogult Nikodim metropolita személyi titkárával (fotó: Reisz Pál)

 

De ki is Nikodim metropolita? A „szeretettől inspirált” teológus, akiben ott „a vágy, hogy mélyebb közösségbe kerüljön Krisztussal”? – kérdeztem a szegedi magyar ortodox egyházközség parochusát, Imrényi Tibort, aki a Leningrádi Teológiai Akadémián tanítványa volt a metropolitának. A válasza tétovázás nélkül az volt, hogy igen, ő „szeretettől inspirált” teológus, akinek vágya, „hogy mélyebb közösségbe kerüljön Krisztussal”. No de – vetettem közbe – ez a főpap mégiscsak az egyházüldöző KGB ezredese volt, Szvjatoszláv fedőnévvel. Nikodémus volt, jött rá az azonnali válasz. 1947-ben, a sztálini terror tetőfokán, tizennyolc évesen,

szerzetesi avatásakor nem véletlenül választotta védőszentjének éppen Nikodémust. Az ő útját járta.

„A kommunizmus alatt az egyházi vezetők az állambiztonsági szervektől való teljes függésben létezhettek csak. Kívülről nézve elrémisztő ennek mértéke, jellege. Az állam az egyház fizikai megsemmisítésére törekedett, meggyilkolva több tízezer papot és szerzetest” – olvasom Zalatnay István Orosz háborús üdvtan című írásában (Országút, 2022. december 13.). Nikodim metropolita – közeli ismerősei szerint –

tizenegyszer próbálkozott kiszabadulni a KGB gyilkos öleléséből, tizenegyszer kínozták meg kegyetlenül.

Erről az állításról nem végeztem kutatásokat a KGB levéltárában. De hitelét a levéltári dokumentumoknál is erőteljesebben alátámasztja a metropolita életének tragikusan szép végkifejlete.

Negyvenkilenc évesen, 1978. szeptember 5-én a Vatikánba utazik, hogy köszöntse az új pápát, I. János Pált. A beiktató ünnepségen, legnagyobb örömére, találkozik régi barátjával, Roger Schütz testvérrel. Derűs, testvéri öleléssel köszöntik egymást. Ahogyan I. János Pál pápa is tárt karokkal fogadja. Szívére öleli. A metropolitát ekkor éri a hatodik infarktusa. Így, és ekkor szabadul a „főtanács”, a KGB fojtásából.

A pápa, a Lélek sugallatára így összegzi a karjai közt elhunyt főpap életét: „Nikodim megrendítően szép hitvallást tett az egyházról, az egységről.”

Huszonöt nap múlva szíve szakad I. János Pál pápának is. Remélhetjük, hogy mindkettőjük vágya, „hogy mélyebb közösségbe kerüljenek Krisztussal”, teljesül.